Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - A JÖVŐ VALÓSÁGA - Lenčo, Ján: Út — kezdethez és véghez
az élet jelei, sőt feltételezhető az is, hogy bizonyos intelligenciával bíró lények is lakják. Hallgattam. Már akkor derengeni kezdett bennem valami... És ez a sejtelem, valami rossznak, beláthatatlannak és kellemetlennek a várása fokozatosan kezdett eluralkodni rajtam. Az űrkutatás főnökének az volt a szokása, hogy először aprólékosan körülírja egy- egy akció menetét és megindokolja jelentőségét, majd rövid, fölfrissülést hozó szünet után, visszatérve a tanácsterembe, mindenféle bevezetés nélkül fölolvassa azok nevét, akiket a tárgyalt feladattal megbíztak. Ügy tűnt föl nekem, hogy ez a szünet most hosszúra, túlságosan is hosszúra nyúlott. Elég távol ültem tőle. Amikor elhangzott a nevem, váratlan forróság öntött el, hisz az, hogy ilyen feladattal megbíztak, nemcsak a legnagyobb elismerés jele volt, hanem a bizalomé is. Eleinte csak örülni tudtam. Egészen addig, míg megfordultam, s meg nem láttam őt. Ebben a pillanatban ismét rám tört a szorongás: hol volt már az Iménti felvidulásom. Az arcán örömnek sem, Izgatottságnak sem láttam jelét. Egyre csak az volt az érzésem, hogy mindez teljesen közömbös neki, sőt úgy nézett, mintha egyáltalán nem Is hallotta volna az egészet. Mi mással magyarázhatnám azt a — bár parányi, egészen jelentéktelen és elhanyagolható — tényt, hogy egyáltalán nem érezte kényszerét, hogy megforduljon és összenézzen velem? Az expedíció vezetőjévé őt jelölték ki. Tehát az alárendeltje lettem. A tervértekezlet után kéthónapos szabadságot kaptunk, hogy fölkészülhessünk a hosz- szú, néhány évig tartó útra. Ez a szabadság persze korántsem elöljáróink kegyes ajándéka volt, csupán puszta kényszerűség: az űrhajó szerelését, amivel repülnünk kellett, még csak alig fejezték be, s az út előtt különböző bonyolult ellenőrző vizsgálatoknak kellett alávetniök. A szabadságom egyébként gyorsabban telt mint gondoltam volna, s már huszonnégy órával a rajt előtt jelentkeztem a parancs szerint az űrkutatás vezetőjénél. Amikor megérkeztem, ő már ott volt, s valószínűleg hosszabb ideje beszélgethettek. Közéjük ültem és engem is megismertettek a részletes tervvel. A hetedik naprendszer nyolcvanöt nagybolygóból és pontosan meghatározhatatlan, nagyszámú állócsillagból áll. Kutatási tervünk szerint azon a kilenc nagyobb bolygón kellett hosz- szabb időt eltöltenünk, amelyekről feltételezhető volt, hogy felszínükön érdekes civilizáció vagy természeti viszonyok vannak. A többin csak egészen rövid Ideig — néhány óráig vagy csak néhány percig — kellett Időznünk. A személyes tapasztalatainkat e bolygókról a műszereink által rögzített adatoknak kellett pótolniuk, az állócsillagokról pedig csak a szokásos adatokat kellett megszereznünk. De mindez, természetesen, az alapszabályzat volt csupán. Az űrkutatási terv előre láthatatlan körülményekkel is számolt és — szükség szerint — lehetőséget adott az eltérésekre is. Ez utóbbiban az expedíció vezetőjének volt döntő szava. Csak rajta, az ő megítélésén és döntésén múlott, mennyiben módosít az előzetes útiterven. Rajta múlott, hogy egyik-másik helyen hosszabb vagy rövidebb ideig tartózkodunk-e, netán valamelyik előzetesen tervezett megállóhelyet kihagyjuk-e és mást választunk helyette. Minden effajta űrutazás fedélzeti parancsnokának elegendő lehetősége nyílt egyéni kezdeményezésre. Végtére is, a mi munkánkban ez nem lehetett másképp. Néhány órával a rajt előtt beléptünk az űrhajóba. Különös érzés tudatosítani, hogy néhány évig itt lesz az otthonom, hogy olyan világokba jutok el benne, amelyekről nemcsak én, de mások sem tudnak semmit. Mint más hasonló esetekben, némi kételyeim támadtak afelől, hogy az űrhajó berendezései valóban tökéletesen működnek-e, de sietve nyugtattam meg magam, hogy semmi okom a bizonytalanságra. Rajta viszont, amikor megpillantottam az arcát, még csak a jelét sem fedezhettem föl Ilyen kételyeknek. Az ő viselkedése arról árulkodott, hogy ugyanilyen személytelenül lépne be bárhová. Olyan volt, mintha minden rajta kívül történne, mintha semmi sem érintené őt közvetlenül. Megfigyeltem, hogyan ellenőrzi át mégegyszer a műszereket, s igyekeztem elhitetni magammal, hogy az, amin az imént megütköztem, nem is személytelenség, hanem biztonságérzet, törhetetlen bizonyosság. A szempillája sem rezzent, az izgalomnak semmi jelét sem láttam rajta, amikor eltávolodtunk a Földtől; mintha nem létezne a világon semmi, amitől búcsúznia kellene, annyira nyugodt és kimért volt. Utunk első — egyhangú és eredménytelen — napjaiban, mivel ismert útvonalakon haladtunk, semmi említésre méltó nem történt. Jól megfér
