Irodalmi Szemle, 1976

1976/10 - A JÖVŐ VALÓSÁGA - Lenčo, Ján: Út — kezdethez és véghez

Valójában csak akkor tudatosítottam először, amit már addig is sejtettem: merőben hlás ő, mint mi, közte és köztünk áthidalhatatlan szakadék tátong. De új napok jöttek, újabb tanulnivalőval és gondokkal, s én megfeledkeztem mindenről. Kis idő múlva egy újabb esemény juttatta eszembe kirándulásunkat, s főleg furcsa nevetését.

Az utolsó előtti évfolyamban, a Marson esett meg. A bolygó északi részét gyakorló kozmodrómmá építették át, és ml voltunk az első évfolyam, amelyik itt készült gyakorlatból a záróvizsgákra. Egy napon baleset történt. A kis gyakorlórakéták kilövését figyeltük, amikor váratlanul fölrobbant az egyik motor, és izzó vasdarabok röpültek közénk. Egyik diáktársamnak, P.-nek az egész teste összeégett. Bénán álltunk fölötte; rángatózott a földön, üvöltözött és nyüszített fájdalmában. Mindnyájan tudtuk, hogy még azt a néhány percet sem éli túl, amíg megérkezik a segítség. Csak álltunk fölötte, megbénulva félelmünkben és tehetetlenségünkben, s elszörnyedve néztük vergődését. Mozdulatai egyre gyengültek, a hangja halkult, s végül már csak magatehetetlenül feküdt a földön és hörgött, csak néha emelkedett föl nehézkesen a karja, de nyomban vissza is hullott. Egyikünk sem kételkedett abban, hogy haldoklik.

Ekkor fordultam meg, szinte ösztönösen, s megint csak őt láttam meg.

Ugyanolyan mozdulatlanul és szótlanul állt a haldokló fölött, mint mi, de én megint úgy láttam, hogy különbözik tőlünk és újra megnyílt köztünk az a szakadék, amit közben már elfedtek a napi gondok és megszokások. Miként azon az emlékezetes délutánon hallott nevetését, a haldoklóra meredő tekintetét sem felejtem el soha. Menynyire más tekintet volt az övé, mint a miénk! A mi szemünkben együtt vibrált a kíváncsiság, a félelem és a részvét furcsa lángocskája, s az volt belőle kiolvasható, hogy létünknek legalább egy kis részével ugyanazt éljük át, mint a haldokló.

Azokban a percekben mindegyikünk haldoklott egy kicsit, mindegyikünk a halállal birkózott.

Az ő mohó tekintete csak félelmét és kíváncsiságát tükrözte, híján a részvét legkisebb jelének is.

Olyan részvéttelenül nézte a vergődőt, mint valami teljesen közömbös, idegen tárgyat.

Nem tudom, hogy a többiek fölfigyeltek-e rá, talán aligha, de engem ismét ugyanúgy meghökkentett, mint azon a kiránduláson, és nyomban egyfajta szorongással teli félelem tört rám.

Néhány órával később, amikor iskolánk parancsnoka megkérdezte, melyikünk vállalkozna arra, hogy a holttestet visszaszállítsa a Földre, ő volt az egyetlen jelentkező. Sose felejtem el, mennyire megkönnyebbültem, amikor űrhajója fölemelkedett a kilövőpályáról és eltűnt a végtelenben. Olyan érzésem volt, hogy most valami kellemetlenségtől, fenyegető veszélytől szabadultam meg, amit bár sem meghatározni, sem megnevezni nem tudtam, mégis jelen volt az életemben.

Még sosem éreztem akkora megkönnyebbülést; mintha a legsúlyosabb terhet vetettem volna le vállamról.

Később hosszú időre elváltak útjaink. A záróvizsgák után különböző helyekre osztottak be minket, s csak hellyel-közzel találkoztunk: nagyrészt az évzárókon és a közös kiértékeléseken. Olykor hallottam egyet s mást felőle; úgy hírlett, nagyszerűen érvényesült, néhány kitüntetést is kapott és különösen nagy érdemeket szerzett az ötödik naprendszer utolsó bolygóinak fölkutatásában, ami nem ritkán még a legtapasztaltabb űrhajósoknak sem sikerült. Nem túlzás viszont, ha azt mondom, nem múlt el nap úgy, hogy ne gondoltam volna rá. Gyakorta és mindig váratlanul bukkant föl gondolataimban, mintha emlékeztetni akart volna valamire. Tanulmányaim és a nehéz gyakorlatok megtanítottak aránylag megbízhatóan uralkodni a gondolkodásomon, s így arra összpontosítottam, amire csak akartam. Épp ezért nyugtalanított, hogy épp róla nem tudok megfeledkezni. Azon voltam hát, hogy megtaláljam minden olyan alkalomnak a közös nevezőjét, amikor váratlanul eszembe jutott, de hiába. Nem sikerült. Nem sikerült megszabadulnom tőle.

Egyszer aztán, a rendszeres kiértékelő tanácskozások és közös megbeszélések egyikén, amelyeken az új feladatokat is ismertették, az űrkutatás főnöke a hetedik naprendszer tüzetes felkutatásának szükségességét fejtegette aprólékosan, s gondolatmenetét hosszadalmasan indokolta az űrkutatási terv további fejlesztésével. A hetedik naprendszer állítólag sokban hasonlít a mienkéhez, bolygóin és csillagain föllelhetők