Irodalmi Szemle, 1976

1976/10 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Tőzsér Árpád: Első közlésem

S nem értettem később a gúnyolődókat, a tréfacsinálókat, akik a mindig szemérmesen somolygő Ozsvaldot azzal ugratták, hogy mikor ír, egyik kezében messzelátő van, a másik kezében toll, mert egyébként hogyan fedezhette volna fel a futó nyúl bajszán a harmatcseppet?! Éreztem, hogy Ozsvaldnak van igaza: ez a nyúl a költőben fut, azt lát hát a bajszára, amit akar.

De ezzel egy kicsit már előre szaladtam az időben, mert Komáromban személyesen még mindig nem ismertem költőinket. Pontosabban: Veres Jánost ismertem, még Rimaszombatból. Arra már nem emlékszem, hogy mikor és hogyan ismerkedtünk meg, csak azt tudom, hogy lehetetlenül magas és még lehetetlenebbül vékony alakja számomra sokáig a Költő fogalmához kapcsolódott. Szinte megdöbbentem, mikor 1954 őszén felkerültem Pozsonyba (érettségi után ugyanis a „kívülállók” csoportja s jómagam szinte testületileg beiratkoztunk a Komenský Egyetem bölcsészkarára), s az addigra már jól ismert nevek mögé testi mivoltukban is oda álltak költőink. Nemhogy magas, de még középtermetű is alig akadt köztük.

Emlékszem az első szekció-ülésre az írószövetség első emeleti tanácstermében. Sötét, faburkolatú falak közt, sejtelmes félhomályban ültük körül a kerek asztalt. Pontosan úgy, mint Artusz király lovagjai. Már nem tudom, ki mindenki volt jelen. Egri Viktorra (ő tartotta a beszámolót), Dénes Györgyre, Bábi Tiborra, Ozsvald Árpádra emlékszem, de voltunk többen is. Egri behúzott nyakkal, mégis a plafonra fordított arccal beszélt. Szembe ültem vele, mégis csak a szem fehérjét láttam. Dénest fényképről már ismertem. Adysan félre fésült haja most is a szemébe lógott. Öt találtam a legérdekesebbnek. Gunyoros Mefisztó-arccal pislogott hol rám, hol Egrire. Bábit is láttam már egyszer régebben. Komáromban, egy író-olvasó találkozón. Akkor katonaruhában volt és verset mondott. Sarkosnak tűnt, erőt éreztem benne. Most elomolva ült. Za- kósan-mellényesen, félrebillentett fejével, füstölgő cigarettájával tarokkozó dzsentrire emlékeztetett, aki éppen lapot gusztál. Ozsvaldot egyszerre láttam komolytalanul fiatalnak és koravénnek. Mosolya a gyermek mosolya volt, de néha ezer ráncba szaladt az arca. Magas homlokán árkokká torlódott a száraz bőr.

Kevésbé hízelgőre sikerült a kép? Lehet. A pozsonyi írótársadalom kezdetben nemigen nyerte meg a tetszésemet. S valószínűleg én sem az övéket, mert hamarosan ilyen véleményeket hallottam vissza magamról: pökhendi, nagyképű, kötekedő. S én bizonyára rá is szolgáltam ezekre a jelzőkre, mert elevenen él bennem ebből az Időből néhány olyan éles hangú szóváltásom (nálam idősebb s érdemesebb írókkal), amilyenért nálunk Gömörben már csattan a pofon, s villan a kés. Nem hiszem, hogy sokan sajnáltak hát, mikor nem egészen fél év múlva búcsút mondtam Pozsonynak.

Pontosabban búcsút mondtunk. Velem együtt ugyanis Nagy Lajos is otthagyta az egyetemet. Ma már meg sem tudnám mondani pontosan, hogy miért futottunk meg. Egy akkori versem tanúsága szerint:

Léptem bőszen, lángpiros arccal, semmit nem fontolva, vakon, mint ki sarkig rúgja az ajtót, csakhogy nyöghessen szabadon.

Talán valóban így volt: az iskolai fegyelem formáiba nem fért bele irodalmi sikereinken nagyra hízott önérzetünk, de még valószínűbb, hogy azt nem bírtuk elviselni, hogy hiányos szlovák tudásunk miatt szlovák kollégáink félnótásokként kezeltek ben- hünket. Akár így volt, akár úgy, de ezt követően másfél évig valóban szabadon nyöghettem. Néptanítóskodtam s éltem a falumbeli legények életét. Ittunk, lányok után jártunk, verekedtünk. S néha beautóbuszoztam Rimaszombatba Veres Jánoshoz, aki minden alkalommal megjósolta, hogy rám még nagy jövő vár. Néha befutott egy-egy levél is Koncsol Lászlótól, Nagy Lajostól. Ennyi volt a kapcsolatom a szlovákiai magyar irodalommal. Olvasmányaimról akkori naplójegyzeteim vallanak. S nemcsak úgy, hogy címek szerint itt áll előttem, hogy mikor mit olvastam, s mi volt róla a véleményem, hanem úgy is, hogy... ezeknek a naplóknak a nyelve teljesen Szabó Pálé. Vagyis még mindig a népi íróknál időztem, de azért már bizonyos ellenérzés is élt bennem velük szemben. Rájöttem, hogy az én falum nem a nosztalgiával s élénk színekkel megrajzolt Piros Gózok és Balog Janik faluja. Még a helyenként erősen natu-