Irodalmi Szemle, 1976

1976/10 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Tőzsér Árpád: Első közlésem

kesztői s nem kevésbé lelkes vllágmegváltó-építő költői azt az izgága, pózoló fiók- Byront táplálták fel bennem, akiről a bevezetőben már szóltam. Próbáltam én is lelkesedni, de még a leglelkesebb verseimben is valami keserű elégedetlenség lobog. Elégedetlenség magammal s a világgal. S ez a keserű lelkesedés még mindig a sérült lélek gesztusa volt. Még mindig valamiféle „csak azért is!” magatartásból születtek a verseim.

Emlékszem, Illyés hatására indult el bennem a felszabadító ellenáramlat. (De kezdetben még nem a természet- és tárgyleiró költő, hanem a nemzetmentő, a néptribün vonzott Illyés verseiben is. Azaz még mindig Byron köpönyege alatt voltam.) Nem tudom, mikor és hogyan kerültek Illyés versei a kezembe először. Talán az az élmény lökött feléje, hogy 1952-ben, a Jókai szobor visszaállításának ünnepségén Veres Péter s Urbán Ernő társaságában ő Is részt vett, s számomra így ő lett az első valóságos, hús-vér költő. Talán ez keltette fel érdeklődésemet a versei iránit, talán más. Tény az, hogy a Révai kiadású Válogatott versek (1943), s az ugyancsak Révai kiadású Szembenézve (1947) komáromi szerzeményeim, s az is tény, hogy Illyés-kultuszommal nem lehettem egyedül, mert a Válogatott versekben egykori osztálytársam, Koncsol László bejegyzéseit őrzöm az utókor számára.

S ha már az osztálytársaimnál tartok: a komáromi műhely — ahogyan az egy igazi műhelyhez illik — befelé erősen differenciált volt. Voltak köztünk feltételek nélkül lelkesedők (ezek esetenként inkvizítori szerepre is készek voltak, tanáraink is rettegtek tőlük), aztán voltak visszafogottan, csikorgó lélekkel újjongók (én is ide számítottam), külön csoportot alkottak az „utitársak”, s ott voltak végül a cinikus, mindenen röhögő, mindent tagadó jampecok. Az „utitársak” legjelesebbjei: Zs. Nagy Lajos (aki akkor még nem volt „Zs.”), Koncsol László, Csizmár Miklós, Nagy János (ma már ismert szobrász), Bitter Ferenc (ma irodalomtanár), Jabrik Gyula (ma mérnök) s mások voltak. Nekem nagyon imponált csendes kívülállásuk. Hallgatásukban erőt éreztem. Lélekben hozzájuk tartoztam, igazában köztük éreztem magamat Jól. De szélsőségekre hajlamos, izgága természetem mindig olyan kijelentésekre, tettekre ragadott, hogy időről időre a megszállott lelkesedők között találtam magam. „Szélsőséges tettek” voltak akkori verseim is. Vagy öröm mámorban, vagy acsargó indulatban írtam őket, így aztán nem az anyag mozgásának, csak ágáló gesztusnak hatottak. De amilyen mértékben el tudtam szakadni s távolodni a „lelkesedőktől”, s közeledtem az „utitársakhoz”, olyan mértékben hagytam el a gesztus-hangot s közelítettem meg magamban azt a mélyréteget, amelynek egyik vonatkozásáról (természetszeretetemről) íöntebb már szóltam.

S olvasmányélményeim is egyre inkább ebbe az irányba mozgattak. S nemcsak Illyés s a ronggyá olvasott (vagy inkább tanulmányozott) József Attila, de például Ozsvald s Veres János néhány verse is. Máig emlékszem egy 1952-ben (vagy 53-ban?) olvasott Veres János vers két sorára:

Dimbes-dombos tájon pihen a falu, mint alvó kandúr gyűrött filcdarabkán.

A vers az Oj Ifjúságban jelent meg. Akkoriban már tőlem is elég gyakran közölt verset a lap, mindig a várakozás izgalmával nyitottam szét azon melegében még az udvaron. Mindig a nevemet kerestem benne, de azért lelkiismeretesen elolvastam mások verseit is.

Visszhangzottak bennem Ozsvald kis helyzetképei, csendéletei is:

Zörög az avar lábunk alatt, a ja derekán kopog a harkály.

— Nézd, ott a csapáson egy nyúl szalad, a harmatcsepp még ott ring a bajszán.

4