Irodalmi Szemle, 1976

1976/10 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Tőzsér Árpád: Első közlésem

S ez a természetélmény volt a Tábortűz-féle versek „mögöttese”, akkori létezésemnek az a szilárd rétege, amelyből talán lehetett volna verset építeni. De amíg eddig a „mögöttesig” eljutottam, még nagyon sok „Tábortüzet” megírtam!

1949-ben megkaptam (s gondolom, minden Magyarországon tanuló szlovákiai magyar diák megkapta) a magyar hivataloktól az értesítést, hogy vagy kérvényezzem meg a magyar állampolgárságot, vagy menjek haza, hisz már otthon Is tanulhatok magyarul. S én csomagoltam s haza jöttem. Pedig már az útlevelem is megvolt. Szép fehér, merített papír, kétrét hajtva, fényképpel ellátva. Hideg, lélekfagyasztó szemmel néztem ki belőle a világra. Nemigen tetszett, hogy haza kell jönnöm. Pontosabban az nem tetszett, hogy nem próbáltam ki az útlevelemet. Szerettem volna látni, ahogy az addig rettegett katonák, fináncok az útlevelem láttán megszelídülnek, szerettem volna egyszer szabadon s nem szökve átlépni a határt. De apám hajhatatlan volt, s az 1950/51-es iskolaévet már itthon, Rimaszombatban kezdtem.

Rimaszombatot addig is jól ismertem. S nemcsak azért, mert járási székhelyünk volt, s minden nagyobb bevásárlást ott végeztünk, hanem azért is, mert... Mikszáth már régebben elmondott a városról s a tájról nekem egyet-mást. Meg azért is, mert a legidősebb bátyám is itt járt évekkel előttem gimnáziumba, innen szökött haza minden héten legalább egyszer, nem bírva az iskolai fegyelmet, míg apám végre meg nem únta a herce-hurcát, s oda nem adta asztalosinasnak. (Legalább zárójelben hadd mondjam el erről a bátyámról, hogy ő tanított meg olvasni még azelőtt, hogy iskolába kerültem volna. Az ő ötlete volt a nevem is. A család ugyanis Ernőnek akart keresztelni. Már a keresztvíz alatt voltam, mikor Pista — így hívták a bátyámat — kifulladva berontott a templomba, hogy ne legyek Ernő, hanem legyek inkább Árpád. A Gézák, Pisták, Janik, Ferik, Jóskák, Gyulák, Sanyik — így hívták testvéreimet, unokatestvéreimet — között így kaptam én az irodalom szagú Árpád nevet, s névadóm ezt az irodalmi indíttatást később is komolyan vette. Ö kapatott rá a komoly irodalomra s látott el olvasmányokkal. S valószínűleg a versből is többet értett, mint az átlagolvasó, egyébként nem bántotta volna a fülét a világba induló „Tőzsér Ernő” (brr!) nevében a sok azonos, torlódó magán- és mássalhangzó A háborúban halt meg, huszonegy éves korában.)

Egy évig voltam rimaszombati diák, s az alatt az egy év alatt verset nemigen írtam. Inkább olvastam. S jártunk a közeli Fabovára sízni. S álmodoztam. De így nem is a teljes igazságot mondom: beteges álmodozó voltam. Reggel, ébredés után még ágyban maradva kész regényeket álmodtam össze. S persze, elsősorban lányokról. Sután félbe maradt valóságos kalandjaimat fejeztem így be. De olyan erővel éltem álmaimat, hogy sokszor ébren is összekevertem őket a valósággal. írni csak naplót írtam. De azt szakadatlanul. Álmaimat írtam le, később terveimet, olvasmányélményeimet is. Sok-sok jegyzetfüzetet írtam így tele, egy-kettő megmaradt belőlük, s így húsz egynéhány év távlatából láthatom, mennyire nem voltam csodagyerek. Még tizenöt-tizenhat évesen is elképesztően naiv, sőt primitív dolgokat írtam, s meglehetősen primitív nyelven. De a naplóírás jó stílusgyakorlatnak bizonyult. Lassan, verejtékes munkával, nagy önfegyelemmel megtanultam szabatosan fogalmazni.

A szlovákiai magyar irodalom létéről semmit sem tudtam. Valószínűleg a tanáraink sem. Rimaszombat inkább a múltat kínálta. Az élő, változó magyar irodalomra egy évvel később, Komáromban nyílt rá a szemem.

A Duna menti város a nyugalmas, múzeumlevegőjű Rimaszombat után méhkas volt számomra. Magyar gimnáziuma — az egykori híres bencés gimnázium utóda — mesz- sze földről vonzotta az ambíciózusabb diákokat. A magyarországi iskolákról hazatérő fiatalok is Komáromba özönlöttek. S hozták magukkal a magyar gimnáziumok szellemét és színvonalát. Jól tájékozott irodalomtanáraink — elsősorban Turczel Lajos — mellett Pozsony közelsége is segített kialakítani gimnáziumunkban azt a szellemi műhelyt, amely később neveltjein keresztül az egész szlovákiai magyar szellemiségei befolyásolni tudta. Az akkoriban induló Alkotó Ifjúság szerkesztői gyakran jártak le hozzánk, s hozták a híreket a fővárosból. Az Alkotó Ifjúságban találkoztam először a szlovákiai magyar irodalommal: Dénes György, Ozsvald Árpád, Veres János verseivel. Személy szerint engem azonban nem a legjobb irányba terelt ez a lap. Lelkes szer3