Irodalmi Szemle, 1976

1976/10 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Tőzsér Árpád: Első közlésem

kilométer gyaloglás, már nem veszhettem el, a szemem belekötözött a tájba, az ismerős arányokba.

A legelők tele voltak vadkörtefákkal s málnabokrokkal. Paradicsomi békében ültem a vadkörtefák alatt, rágtam a nem is körtére, de inkább almára hasonlító kerek kis bogyókat, vagy csak úgy menet közben szedtem s dobáltam magamba az alvadtvér szín málnaszemeket. Pontosan úgy, mint Ľubomír Feldek írja a Természetszoba (Moja príroda) c. versében:

Csakhogy a nagyvárosi Feldek' a szobáját hasonlítja a természethez, számára a szőnyeg idézi az utat, az asztal a bokrot, a tükör a patakot, a fal a fatörzset, az én utam valóságos út volt, bokrom valóságos bokor, patakom valóságos patak, s valóságosak voltak körtefáim is. Én a természetet éreztem szobának, háznak, az „isten házának”, mint a népdalban a betyár. S ebben a szobában, ebben a házban nyugalmam az ősember nyugalma, a természeti ember nyugalma volt. Valódi nyugalom s nem képzelt béke.

Az erdőt egyébként már egészen zsenge gyermekkoromban saját kiterjedésemnek éreztem. Apám a negyvenes évek elején, mikor szegénységünk tetőzött, a szénégetéssel is megpróbálkozott. A hagyomány szerint a falumat, Péterfalát Is szénégetők alapították. E szerint kezdetben a falu helyén is erdő lehetett, ami az idők folyamán persze egyre távolabb húzódott a településtől, de a falu széléről még ma is rálátni a tölgyesekre, fenyvesekre. Apáméknak se kellett messze menniök, hogy a piramisra emlékeztető, sárral betapasztott „miléiket” (nálunk így hívják a boksát) megépíthessék. Én ezekből a szénégető időktől esőtől nehéz, áporodott szagú nagykabátokra, alagútszerű sötét ösvényekre, a talpam alatt gumipuha fekete földre, napsütötte irtásokra, az irtásokat át meg átszelő árokmély szekérnyomokra, s nagy, zöld boglyákban tenyésző málnabokrokra emlékszem. S arra, hogy milyen elemi öröm villant bennem mindig, ha az anyám ebédet vitt apámnak s engem is kézen fogott. Sohasem értettem, mikor engem, vagy akárki más hasonló korú gyereket az erdővel, állatokkal riasztgat- tak. Én inkább otthon féltem, az utcán, az emberek között. Az erdőben mindig megnyugodtam.

S ez a vonzalom bennem erdőhöz, hegyhez, természethez idővel még csak fokozódott. S módosult persze. Más felületével rántott magához mágnesként a föld, mikor a sízésre rákaptam (mitha másodszor tanultam volna meg járni), s megint másként, mikor kukoricát vagy krumplit kapáltam, s egy-egy végtelennek tűnő sor végén hasra vágtam magamat, s hallgattam a hasam, mellem alá szorult bogarak ijedt motozását. De a vonzás lényege mindig ugyanaz volt.

Nevezetesen az, hogy ideges képzeletű, gyenge fizikumú, mindig sértődött s éppen ezért a világgal mindig harcban álló gyerek voltam. S ez az állandó ajzottság, sértő- döttségi állapot sokszor túlzásokra ragadott. Nem úgy reagáltam a dolgokra, ahogyan azt a természetes ösztönök és ész parancsolta volna. Tetteimet sokszor éreztem tartalmatlan gesztusoknak, s ettől én szenvedtem a leginkább. Kínzó érzéseimtől csak akkor szabadultam, ha az emberek közül a fák közé, a társadalom szobájából a természet szobájába kerültem.

Az ablaktól az ajtóig érő szőnyeg út az erdő két széle között

Bekapsz valamit csak úgy menet közben az asztal bokráról

Ügy nézel a fali tükörbe akár egy lejtősen folyó patakba

A fal hatalmas fatörzs nekitámaszkodsz