Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - Bereck József: Öregem, az utolsó — III.
Nosiť’ ču te divnom slašcu... A kad umrem ti češ me kititi Onda” ’š ružo na vik moja biti. Éneklés közben felállt, és lassú, vontatot léptekkel felment a présház lépcsőin. A tűz fényétől nedvesen csillogó szemmel egy pillanatra visszanézett, majd behúzta maga inogott a présház ajtaját. Teljesen megzavart Mara furcsa viselkedése, s az utána maradt csönd szinte fojtogatott. Segélykérőén kapkodtam a tekintetemet; a tömény sötétség, acsarkodó farkas módjára, egyre közelebb merészkedett a tűzhöz. Ki kell hívnom Marát, villant át agyamon, ne hagyjon még magamra. Ki kell hívnom, bármennyire érthetetlen is a viselkedése ... Alaposan megraktam a tüzet száraz, göcsörtös szőlőkarókkal, majd némi tétovázás után felmentem a présház szikladarabokból rakott lépcsőin. Benyitottam... Szinte fejbe kólintott a látvány: az asztal peremére állított karcsú, hosszú gyertyák fényében Mara állt. Teljesen meztelenül. Ruhái — mintha csak varázsszóra hullottak volna le róla — a lábánál hevertek. Széles hátára hulló dús haja kékes fénnyel csillogott a riadt lobogású gyertyavilágban. Szabályosan darabos alakja félelmetessé nőve vetltődött a szemközti falra. Méltóságteljes mozdulatlanságából furcsa szenvedélyesség sugárzott. Egy pillanat alatt kiszáradt a torkom, de mielőtt visszaléphettem volna, belemozdult menekülési szándékomba. Lassan, laza testttartással megfordult. A gyertyafény kíváncsi szöcskeként ugrálta be testének barnára sült, meg-megrezdülő tájait. Teljesen az ajtó felé fordult; mozdulataiból a meglepetés legapróbb jele is hiányzott. Arcára árnyat vetett súlyos fekete haja, izmos kezét lazán a combja mellé eresztette. Nem emlékszem, meddig nézhettük egymást szótlanul, mozdulatlanul, csak azt tudom, hogy miután gyomorfalamban alábbhagyott a féktelen dobolás, átléptem a küszöböt ... Hatodik nap 1 Váratlan reggeli felfrissülésemet hangos nevetés szakította félbe. Gyorsan kiugortam a forrás jéghideg vizéből; törülközőt nem hoztam magammal, így más híján a farmeremet kaptam a lágyékom elé. Oj, nikkelezett kerékpárját tolva a harcsabajszú erdész jött elő a közeli bokrok mögül. Még mindig tele szájjal nevetett. Közelebb érve köszönésképpen megbökte vadászkalapja hátul felkunkorodó karimáját. A pokolba kívántam, érthetően, de ez nem segített. Nem akartam vizes testemre húzni a ruháimat, ezért két száránál fogva derekamra hurkoltam a farmeremet. A nadrág kopott ülepe kötényként libegett előttem. Elismerem, elég hülyén festhettem, de honnan gondolhattam volna, hogy a harcsabajszú erdész már harmatos reggel az erdőt járja. — Megleste ám magát a Mária! — mondta nevetve, miközben kerékpárját egy fatörzshöz támasztotta. Ösztönösen, gyorsan körülnéztem, de rajta kívül senkit sem láttam a közelben. Ojra kitört belőle a nevetés. Éppen rá akart gyújtani, de kiröhögte szájából a cigarettát. Nagyon örült, hogy sikerült beugratnia. Látszott rajta, hogy legutóbbi beszélgetésünkért akar törleszteni. Csúnyán pofára ejtettem, gondoltam vissza találkozásunkra a frissen ácsolt fahldon, de most nem tudtam örülni neki, mert pőrén, dideregve hátrányban éreztem magamat vele szemben. — A bokorból jól láttam, hogy kihajolt a bemélyedésből, és magát figyelte lopva, ahogy meztelenül... Végre kapcsoltam. Hát ilyen sületlen viccekkel jön nekem?! — S elpirult-e legalább? — kérdeztem gyorsan.
