Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - Bereck József: Öregem, az utolsó — III.
— Nem. Úgy láttam, nem ... — Pedig egy szűznek illik elpirulnia. Nálunk a szüzek bizony elpirulnak. — Ez nem pirult el... — Talán nem is szűz? Nem válaszolt, s én hagytam, mert világosan láttam, hogy elfogy szájáról a nevetés. Abban reménykedtem, hogy elmegy, de semmi hajlandóságot nem mutatott rá. Fáztam, a fogaim össze-összekoccantak, karomon, mellemen lúdbőr képződött. A nap ugyan magasan járt az égen, de melege még nem tört át a fák lombján. Egy pillanatra elhatároztam, hogy a kápolna mögé lépek, s magamra kapkodom ruháimat. Visszatartott a gondolat, hogy a harcsabajszú megint röhögni kezd. Éreztem, hogy nem hátrálhatok meg. Egy ideig magába mélyedve szivogatta a cigarettát, aztán lassan, ravasz, számító arckifejezéssel rám emelte a tekintetét. Egyik lábamról a másikra állva, alig tudtam palástolni idegességemet. — Szerelmes dalt énekelt tegnap este a Mara... — mondta különös hangsúllyal. — Csak úgy visszhangzott tőle a hegyoldal... — Véletlenül sem dalolt szerelmes éneket! — vetettem ellen önkéntelenül. — De bizony, szerelmes dalt énekelt! — Horvát halottsirató ének volt az ... — Nem, nem! Szerelmes nóta. — Honnan tudja, amikor maga sváb? — csúszott ki a számon. Megijedtem, hogy rossz néven veszi. Mint otthon a szlovákok, ha valaki tótnak nevezi őket. A harcsa- bajszúnak azonban egy arcizma sem rezdült. — Görcs urat meg lent láttam a faluban... — mondta lassan, vontatottan, szinte külön kihangsúlyozva minden szót. Arcára egyértelmű vigyor telepedett. — Görcs urat nem láthatta a faluban, mert nagyapám már négy napja nem volt lent! — válaszoltam ingerülten, de éreztem, hogy reménytelenül elpirulok, mert a nyílt célzás olyasmire vonatkozott, aminek emléke még a bőröm alatt vibrált. — De tegnap este azért lement... — Mondtam már, hogy négy napja nem volt lent! Tegnap este egészen éjfélig a tűz mellett ültünk. Szalonnát pirítottunk meg bort ittunk, s nagyapám egész este a háborúról beszélt. — Csakugyan?... — kérdezte a harcsabajszú gúnyosan. — És mit mesélt a háborúról? — Sok mindent... — De mégis mit? — Hát azt például, hogy szakács volt, de nem a legénységre, hanem a tisztekre főzött. Nagyon jól tudott főzni, de azért nem volt nyugta. Rengeteget molesztálta egy kövér, dupla tokájú törzskari tiszt. Állandóan bejárt a konyhába, lekiabálta a szakácsokat, beleszagolt az ételek gőzébe, és az orrát fintorgatta. Egyébként hasmenéses volt, minden órában hátra kellett mennie a latrinára. De még olyankor sem hagyta ki a konyhát... Oda járt be papírért. így történt aztán, hogy nagyapám, aki mondom, szakács volt, véletlenül azon a papíron törte meg a borsot, amit... A kövér, nagy fenekű tiszt egyébként náci volt, német, és mindenki utálta... Mintha nem érdekelte volna a történet, a fák koronáit kezdte kémlelni. Fontoskodva a levegőbe szimatolt. — Eső lesz! — mondta határozottan. — Nagy zivatar. Jobb lesz, ha ma éjjelre nem maradnak fönt... Fogta a kerékpárját, és elindult lefelé. Kalapja mellé tűzve finoman rezgett a vaddisznó sortéból készült díszpamacs. Néhány lépés után viszafordult. — Öltözzön fel, mert még valamilyen nyavalyát szerez. Ilyen jéghideg vízben meg- fürödni! — mondta, s fejét csóválva továbbindult. Egy pillanatra meglepett aggódó hangja, de igazán csak egy pillanatra. — A tenger vize sokkal hidegebb! — kiáltotam utána. — Hiszen tudja, hogy mi a tengerparton lakunk! Egy másodpercre megtorpant, mint a szarvas, ha váratlanul farlövést kap, de többé tiem fordult vissza. (Folytatjuk)
