Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - Bereck József: Öregem, az utolsó — III.
tudta volna, hol jártam. Továbbra is az élénk lánggal lobogó tűzbe meredt, és finoman, ütemesen himbálózva dúdolta a szép dallamot. Látszólag teljesen lefoglalták a gondolatai. Erős mellén pattanásig feszült a blúz. Fény kábította bogár módjára köröztem a tűz körül. Öregemet annak idején kiemelték ősi, testhezálló világából, s ez kétségtelenül meghatározó fordulat volt az életében. Igaz, már előtte is sikeresen küzdött a testvéreit halálba kényszerítő könyörtelen végzet ellen, de ennek bizonyára az a magyarázata, hogy öregem erősebb, lelkileg szilárdabb, mint Szidónia nővére és két meglett fivére volt. Lehet, hogy eddig nem is gondolt az egészre, hiszen hosszú-hosszú évek óta egy új világban él, amelyben bizonyos értelemben már élni is siker. Mara abbahagyta a dúdolást. Színültig töltötte poharamat, és olyan mozdulattal nyújtotta felém, mintha ezzel szándékosan félbe akarta volna szakítani hiábavaló, elfogadható eredményt úgyse hozó töprengésemet. — Gyere... Ülj le és igyál! — Ilyen csomó van a torkomban — mutattam az öklömet. — Úgyse menne le. — Csak öntsd -a szádba, majd megtalálja a lefelé vezető utat, ne félj! Elvettem hát a poharat, és a tűz mellé kuporodtam. Mara fürkésző tekintettel kísérte minden mozdulatomat. — Azt gondolod, hogy Lajos bácsi kihallgatott bennünket a forrásnál? Bólintottam, s eszembe jutott, hogy már ott is olyan furcsa érzés kínzott, miközben mindent elmondtam Marának. Az ember ösztönei mindig jelzik a veszélyt, de a legtöbbször semmibe vesszük őket. Nem figyelünk az apró, jelentéktelennek tűnő jelzésekre, inkább drágán megfizetünk a figyelmetlenségért. — Azt hiszed, hogy eszébe juttattál valamit, amit ő már régen elfelejtett? Kitértem a válasz elől. Húztam egyet a pohárból; az adókivetők elől eldugott nehéz bor simulékonyan, furakodva kereste számban a lefelé vezető utat. — S most félsz, hogy lement a faluba, és föl... Riadt kéz gyanánt tapasztottam Mara szájára a tekintetemet, ne, ne, csak ki ne mondja, rimánkodtam, könyörögtem hangtalanul, de Mara nyugodtan, fölényesen mosolyogva mindent a fejemre olvasott. Mintha valami agymagnó segítségével lehallgatta volna a gondolataimat. — Látom rajtad, hogy azt hiszed, Lajos bácsinak is az a sorsa, mint testvéreinek! — folytatta egyre hangosabban. — Tanult létedre azt hiszed, hogy ez elkerülhetetlen, mert Isten büntetése! Csöndesebbre akartam inteni, hogy a fenébe is, ne beszéljen ilyen hangosan, mert visszhangzik tőle az egész hegyoldal. Valójában egy kicsit szentségtörőnek tartottam, hogy ilyen félvállról beszél az egészről. Még ha nyugtatni akar is. — Hát ennyire gyerek volna még? — mondta elgondolkozva, mintha a kérdést csak önmagának tenné fel. Nem mertem a szemébe nézni. — Na, igyunk! — nyújtotta koccintásra a poharat. — Tudod mit?! Igyunk Lajos bácsi egészségére! Igyunk arra, hogy száz évig éljeni Csodálkozva pillantottam rá, mert miközben felém nyújtotta a poharat, bő sugárban tört ki belőle a nevetés. Előre-hátra bukott ültében, s poharából kilötyögtette a bort. Olyan váratlanul ért forrásként feltörő öblös kacagása, hogy egy pillanatra megdermedtem, majd ültömből felpattanva, óvatosan kihátráltam a tűz fényköréből. Megrökönyödésem láttán Mara még féktelenebbül, még vadabbul nevetett; a szilvafák sűrű lombja alatt felerősödött hangja időnként félelmetes krákogásba, visításba csapott át. Amilyen hirtelen kirobbant belőle a nevetés, olyan váratlanul hagyta abba. Mire a tűz közelébe merészkedtem, már ismét lágyan, ütemesen himbálta felsőtestét. Gyanakodva méregettem. Isten bizony, arra kellett gondolnom, hogy meghülyült. Bi- fconyára ugyanúgy aggódik öregemért, mint én, s a félelem eszét vette, mert mi lesz vele, ha az öregapám mégis ...? Hirtelen énekelni kezdett. Szenvedélyesen tódult széles, de szép ívű ajkára az ismert dal: Kad u veneš onda ” ’š moja biti Uventu ja étu te skupiti, U nidarcu na srdašcu
