Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - Bereck József: Öregem, az utolsó — III.
favégeket kerestetett ki velem a tűzből, amelynek élénk fényénél csábítóan kellette magát a présház fehér fala. Máig érthetetlen módon, hűen elkaptam Marának azt a kezdeti meglepődéssel, feszült várakozással és őszinte női rácsodálkozással teli mozdulatát, ahogy ültében elfordulva, tekintetével a szűzen fehérlő falig kísért. A szénné égett fa gyorsan, szinte sisteregve szaladt az érdes falon, mintha nem is kezem akaratának engedelmeskedett volna. Kéjes érzés áramlott szét a testemben. Villámsújtottan, megsemmisülten fejeztem be a rajzot. Mara meghökkenve meredt a falra. — De... de láthatod, hogy rajtam ruha van... — mondta védekezően. Abban a pillanatban már nem nagyon törődtem vele. Megtisztulván, kielégülten ültem vissza a lángnyelveit szeszélyesen öltögető tűzhöz. Elérhetetlen távolról hallottam Öregem rekedtes hangját. — Lemegyek a faluba ... Mire tudatomig ért a kijelentés, leakasztotta a szilvafa egyik ágáról könnyű, nyári kabátját, s görnyedt vállára kanyarította. Várakozóan megállt a tűz fénykörében. Talán arra várt, hogy marasztaljuk, hogy figyelmeztessük, mennyit ivott már az adókivetők elöl eldugott nehéz borból. Hogy amúgy se ajánlatos sötétben leereszkedni a hegyről, nem még spiccesen. Hirtelen meghatározhatatlan balsejtelem kerített hatalmába. Kérdőn-követelődzően fürkésztem Öregem borostás arcát, a ló, a Fehér Ló, nyöszörögném figyelmeztetőn, ha egyáltalán hangot tudnék kipréselni a torkomon; áááá, a magamfajta öregek már régen találkoztak a Fehér Lóval, vágná közbe Öregem, én a háború után jöttem össze vele, még otthon, a nagy szárazság idején, révedezne vissza a régi időkre, Kovács Jánoshoz jártam esténként kifoltozni a húzóhálót, ólmot, parafát rakni rá, ahol megkívánta, mert azt gondoltuk, fiam, meghúzzuk egy éjjel a kanálist, ellátjuk az egész falut hallal, mesélné belefeledkezve, s egyszer, úgy éjféltájban, amikor éppen hazafelé mentem Kovács Jánostól, a temető kapujában megpillantottam a Fehér Lovat, hallgatna el hatásfokozóan egy pillanatra Öregem; a temető kapujában, az igazi Fehér Lovat, kérdezném tamáskodva; azt bizony, bólongatna, s minek tagadjam, ijedtemben gyorsan hazaiszkoltam, mondaná mosolyogva, pedig másnap reggel kiderült, hogy csak a szél feszített rá egy nagy fehér papírt a temető kapujára, nevetne hangosan, foghíjasán), de reménytelenül, mert merev, kemény arcán apró darabokra tört a tekintetem. — Mara mondta, hogy valami történt a faluban — jelentette ki indulásra készen. A hangja szokatlanul határozott volt, valahogy mégis fakó, színevesztett. Megdöbbenten néztünk egymásra Marával. Fejének alig észlelhető mozdulatával, fekete szemének riadt tágulásával jelezte, hogy ő semmit sem mondott Öregemnek. Hangtalanul suhanó nyílként csapódott belém a gyanú: Öregem titokban követett bennünket, amikor vízért mentünk, és kihallgatta a forrás menti beszélgetésünket. Azt is tud a tehát, hogy dél óta mi kínoz . .. Ijesztő mozdulatlanságát csak fokozta, hogy szándékosan elkerülte riadt tekintetünket. Egyetlen szó nélkül, határozott, kemény léptekkel ment ki a fűz fényudvarából. 5 A hídhoz érve feladtam a reménytelen küzdelmet. A lopakodás, óvatos settenkedés teljesen kifullasztott. Torkomban a tehetetlenség érzése dobolt: nem lehet többé helyrehozni a végzetes hibát. Igaz, akaratlanul, de mégiscsak figyelmeztettem a fekete végzettel szembeni köteleségére. S a felelőtlenül lába elé hajított kesztyűt felvette. A tűznél tisztán látszott raja, hogy felvette ... Kísértetiesen kongó léptekkel ment át a fahídon, s görnyedt alakja csakhamar bele- veszett a rohamosan sűrűsödő szürkeségbe. Éreztem, ha már nyíltan nem állhatok elébe, titokban hiába követem, hiába vigyázom minden lépését, minden mozdulatát. Nagyon szerencsétlennek éreztem magamat. Visszafordultam ... Mara a tűz mellett ült. Felsőtestét lágyan himbálva, összezárt szájjal azt a szerb nótát dúdolta, amit már többször hallottam tőle. Nem emele rám a tekintetét. Mintha
