Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - Bereck József: Öregem, az utolsó — III.
— Ideérződik az illata — így a másik. — Ügyes lány ez a Mara! — Ügyes — mondta Öregem. — Hallod, Mara? — fordultam fektemben a tűz felé, ahol kipirult arccal igazgatta az izzó parázs között a sztaniolpapírba csomagolt zsiványpecsenyét. — Le vagy osztályozva! Mara szótlanul elengedte a füle mellett gunyoros megjegyzésemet. Nem sokkal később öregem is lerázta a két szószátyár asszonyt. — Ha csak énmiattam ... — mondtam neki, miután visszajött, és újra elfoglalta megszokott helyét a szilvafa alatti lócán —, akkor le is mehetünk! Nekem igazán mindegy! — Áááá, fenét! — legyintette Öregem. — Akkor ... — Azt csak a banyáknak mondtam — mosolyintotta el magát. — Mindenbe beleütik az orrukat. Mi közük hozzá, hogy itt maradunk? — Hát persze, mi közük hozzá —, helyeseltem jóleső érzéssel. — Nem igaz, Mara? — De igaz, semmi közük hozzá... — mormolta gépiesen Mara. A kör bezárult, s a csönd ismét áttörhetetlen bástyát vont körénk. Később Mara meg én egy-egy pohárka pálinkával vezettük be a pompásnak ígérkező vacsorát. Öregemnek is kínáltuk a méregerős, étvágyfokozó italt, de ő elhárította, s hűséges mozdulattal tapogatta meg a lába között szorongatott demizsont. Nagy étvággyal fogtunk neki az evésnek, és egy félóra alatt mindent elpusztítottunk. Az utolsó falatig. Mara szemében leírhatatlan büszkeség villogott. — A tanulással hogy állsz, fiam? — kérdezte váratlanul Öregem, miközben egy kettétört gally szilánkjával a fogait piszkálta. — Jeles vagyok! — mondtam magabiztosan, már-már hencegve, s egy félreérthetetlen kézmozdulattal jeleztem, hogy most már jöhet a jó dugi bor. Mara poharakat hozott elő a présházból, a maga számára is. — Anyádtól tudom, apád még mindig nem nyugodott bele, hogy nem mezőgazdasági iskolába mentél. — Persze, ő azt szeretné, ha én is olyan szartúró paraszt maradnék, mint ő. Öregem felszabadultan, foghíjasán nevetett.-77 S így mi lesz belőled? — Grafikus! — vágtam rá gondolkozás nélkül. — A gimnázium után képzőművészeti főiskolára megyek, és grafikus leszek! Mindketten hitetlenkedve méregettek, s ez felbosszantott. Ne nézzenek gyereknek! — Van egy festőművész barátom — folytattam, nyugalmat erőltetve magamra —, Jánossy Koczka Istvánnak hívják, oltári jó fej, a haja és a szakálla tiszta fehér, a szeme meg olyan kék, mint a nefelejcs. Pedig még nem is olyan öreg. Pozsonyból jár le a mi falunkba, tavasztól őszig a Lapagost festi. Néha ugyan a Hajóút is érdekli, de csak akkor, amikor a lapost fölveri az aranyló vadrepce. Azt mondta, hogy bele lehet őrülni abba a sárgába. Amióta ismerjük egymást, hozzánk teszi be az állványát. Mindig korán reggel érkezik, és délután a fél négyessel megy vissza. Nagyon érdekeseket tud mesélni, Olaszországban is volt már. Én szoktam kimosni az ecsetjeit terpentinben, mert ha naponta lejön, akkor azokat is nálunk hagyja. Sajnos, én festőművész nem lehetek, mert nincs jó színérzékem ... — A grafikus mit csinál? — szólt közbe Mara. — Ö nem fest? Csak rajzol? — Rajzol. — S tudsz te egyáltalán rajzolni? — kötekedett tovább. — Te szegény! — mondtam lekicsinylőén. — Egyébként legszívesebben aktokat rajzolok. — Az mi? — Meztelen nőt ábrázoló művészi alkotás. — De te még nem láttál meztelen nőt! — mondta kacagva, s aprókat kortyolt a kezében szorongatott borból. Öregem mintha ott sem lett volna, lélektelenül meredt a tűzbe. — Engem is le tudnál rajzolni? — kérdezte Mara, még mindig kacarászva. Valami benső kényszer ajkamhoz lendítette a borral teli poharat, és elszenesedett
