Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - Bereck József: Öregem, az utolsó — III.
egy ősi, messziről jött dalt dúdolt, s energikus mozdulatokkal sodorta a káposztás kockának való tésztát. Elég volt ez a röpke villanás, hogy rögtön elszakíthatatlan ív fogja át az óriási távolságot, hogy egy másodperc tört része alatt minden az eszembe jusson. Mikorra Mara feltűnt a dombhajlat mögött, már lassan ható méreg gyanánt fölszívódott bennem az egész, és tudtam, hogy többé nem szoríthatom ki gondolataim közül, mert... Mara megérkezése Öregemet Is előcsalogatta a tőkék közül. Palástolni akarta kíváncsiságát, mert bement a présházba, s nemsokára már az ügyes kis demizsonnal a kezében jött vissza. — Friss vizet hozok — mondta a lány, miután lerakodtunk, és egy kicsit kifújta magát. Fogta a nagy agyagkorsót, s tartalmát poros lábára öntötte. — Majd én, jó? — nyúltam a korsóért, de nem hagyta. — Még elejtenéd... — mondta, s indult lefelé. Szó nélkül követtem, mert nem akartam egyedül maradni az Öregemmel. A vele kapcsolatos felismerés még annyira új volt, hogy bárhogyan védekeztem is ellene, feszélyezett a jelenléte. Amikor visszapillantottam rá, éppen kortyolt egyet a demi- zsonból, s láttam rajta, nem is sejti, hogy már félórája a vele kapcsolatos ijesztő felismerés foglalkoztat. Fején a nagy korsót egyensúlyozva, Mara néhányszor fürkésző tekintettel visszanézett rám, miközben csendesen, szótlanul leereszkedtünk a kápolna alól előbuzogő forráshoz. — Olyan furcsa vagy — mondta halkan, a simára kopott szürke sziklára ereszkedve. — A fenét! Csak segíteni akarok. Nem segíthetek? — Érzem, hogy valami történt veled ... — Már az se jó, ha valaki segíteni akar? Ogyis annyit dolgozol, mint egy állat. Nagyapám már egy vén szivar ... Nyomban rosszallóan csóválni kezdte a fejét az Öregemet érintő minősítés miatt, de azért láttam rajta: jólesett neki, hogy méltányolom a munkáját, még ha nyersen, faragatlanul is. — Nekem aztán hiába mondod, Tomii Látom rajtad, hogy valami bánt... Ez viszont nekem esett jól, ez az anyás érzékenység, a szeizmográf-képesség, amire számítani lehet, amikor a bátorsággal baj van. Nyomban kényszert éreztem, biztatást, hogy megosszam vele szorongásra késztető gondolataimat. — Tudod, mit hallottam tegnapelőtt este? — kezdtem el bizonytalanul. — Tangli mondta, egy svábnak, valami Johann-nak... Engem persze nem láttak a sötétben... — Mit? — Azt, hogy... meg kell várnom, amíg ez a Görcs meghal! Marát egy pillanatra mintha szíven ütötte volna a kijelentés, de aztán ugyanolyan gyorsan kilazultak arcán a megfeszült vonások ... — Ääááá, semmi!... Ezek mind ilyenek. Állandóan gyarapodni, terjeszkedni akar- hak. Már régen meg akarta venni Lajos bácsitól a házat. Persze, a nagy telek miatt... De Lajos bácsi megmondta neki, hogy arról szó se lehet, amíg ő él. A feje fölül csak nem fogja eladni a tetőt. Tudod, ennek a Tanglinak van egy fia, csúnya, vörös férfi, mindig megvert, amikor még fiatal voltam. Hanzinak hívják, a fene tudja, most hol él. Az öreg Tangli úgy akarja hazacsalogatni, hogy házat épít neki. Van ám ezeknek annyi pénzük, mint a pelyva... De Lajos bácsi még nagyon jól bírja! — tette hozzá biztatóan mosolyogva, mert látta, hogy magyarázkodásával nem nagyon oldódott arcomon a szorongás. Bírja, bírja, de ha jelentkezik a fekete kényszer, akkor vége mindennek, gondoltam reménytelenül, s kétségbeesett tekintetemet Mara magabiztos arcára függesztettem. Szövetséget kell kötnöm Marával, gondoltam ösztönösen, igen, ilyen erős, szilárd, határozott szövetségesre van szükségem a rémisztő gondolat elviseléséhez. Ha már szabadulni úgyse tudok tőle. Esedezően kapaszkodtam a tekintetébe. Vajon hallott-e egyáltalán öregem testvéreinek szerencsétlen, ijesztő végéről? Elmondta-e neki már valaki a szomorú, érthetetlen és sok részletében misztikus történetet? Azt a történetet, amely tulajdonképpen még nem zárult le, amelynek még kegyetlen folytatása várható ...
