Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - Bereck József: Öregem, az utolsó — III.
S mindent elmondtam Marának, ahogy anyámtól hallottam számtalanszor a hosz- szú téli estéken, valódi rémhistőriának is beillő részletességgel. Mesélés közben határozott bűntudatot éreztem. Időnként rövid szünetet tartottam, megfelelő szavak után kutattam az emlékezetemben, körül-körülnéztem, ijedten rezzentem össze az erdő váratlan neszeire, mert attól féltem, hogy valaki észrevétlenül közelünkbe lopakodik, és kihallgatja a nem idegen fülnek szánt történetet. Mara figyelmesen végighallgatta az egészet. Legnagyobb meglepetésemre nem osztozott szorongásomban. Nyílt, figyelmes tekintetének egyetlen rezdülése sem árulta el, mit érez, mire gondol. Kérdezni sem kérdezett semmit. Torkomig ágaskodott bennem a tehetetlenség. Te kerge Mara! Hát nem érted?! Nagyapám, a te szeretett Lajos bácsid, az utolsó a négy testvér közül, akiknek az a sorsuk, hogy... Hát te nem érted?! Hirtelen fölegyenesedett a szürke szikláról, amelyen néhány nappal azelőtt még Esztert kerestem, de csak a hiányát találtam. — Valami történt a faluban — mondta furcsa hangsúllyal, és gyakorlott mozdulattal merítette meg a nagy agyagkorsót a forrás jéghideg vizében. — Valami történt... — ismételte meg fölegyenesedve. Egy pillanatig merőn a szemembe nézett, majd ügyes, mozdulattal a fejére lendítette a korsót. A finoman, alig hallhatóan doboló csöndben időnként nagyot roppant egy-egy öreg fenyő súlyos törzse. A simára kopott sziklára ereszkedve jól láttam, hogy Mara légiesen könnyű, ringó léptekkel igyekszik föl a hegyoldalra. 3 Az ifjú Erazémius valószínűleg jobban szeretett a szép nők szeméből olvasni, mint a vaskos breviáriumból. Erre enged következtetni az, hogy visszalépése után rögtön megházasodott, és gyors egymásutánban négy utódot nemzett. Boldog, kiegyesúlyozott házaséletével szemben igazán nem lehetett semmi kifogás, tanult ember módjára nevelte gyermekeit, általában jól megművelt földjeiről is több termést takarított be, mint a falu többi gazdája. A vénasszonyok mégis szaporán hányták magukra a keresztet, ha véletlenül találkoztak vele az utcán. Mert aki egyszer Isten szolgálatára kisze- meltetett, és gálád módon megtagadta ezt a magasztos szolgálatot, az csak maga a sátán lehet. Görcs Erazémius, a sátán? A templomban sokáig nem ültek az ő padjába, és igaz hívői borzadállyal figyelték, ahogy a szája mozgott; amíg ki nem kopott emlékezetéből a latin szöveg, amíg meg nem reformálták az istentiszteletet, félhangosan együtt mormolta a pappal a liturgiát. A pannonhalmi bencéseknél készült papi hivatására, s a falu hívő lakossága valóságos népünnepélyt tervezett fölszentelése alkalmából. Az öregasszonyok leplezetlen izgalommal várták a nagyszerű eseményt, s elérzékenyülve mondogatták: Lám, lám, végre a ml egyszerű falunk is kitesz magáért, ilyen derék, szép fiatalembert állít az anyaszentegyház szolgálatába. A darázsderekú fiatalasszonyok és a hetyke mellű lányok forró álmaiban is gyakorta megjelent az Ifjú Erazémius reverendás, délceg alakja, s már előre ízlelgették az elkövetkező gyónások szemérmes izgalmait. Amilyen lelkesedéssel és áhítattal várta az egész falu a fiatal Erazémius pappá szentelését, olyan szörnyülködve fogadta visszalépését. Az emberek elképedtek: hát nem akarja a legmagasztosabb hivatást gyakorolni? Nem akar a Mindenható örök üdvösséggel kecsegtető szolgálatába állni? A mérhetetlen megbotránkozás egyöntetűvé formálta a véleményeket: Sátán, sátán! A fiatal Erazémiust — noha idős szülei nem sokkal élték túl legszebb reményük eme csúfos végét — mindez nem zavarta, gyorsan megnősült, fölnevelte gyermekeit, mindvégig eredményesen művelte földjeit, és békében meghalt. Pontosan harminchárom év telt el az eset óta, amikor legidősebb fia, a derék Elek váratlanul felakasztotta magát udvarházuk magtárépületének mestergerendájára. Nyomban lobbot vetett a falu szunnyadó emlékezete, felszínre került az apa egykori vétke, s a legtöbben egyenes vonatkozásba hozták a fiú szerencsétlen halálával. Hiába: az Isten sokáig tűr, de nem felejti
