Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - Bereck József: Öregem, az utolsó — III.
Gyorsan visszadőltem, s fejemre húztam a pokrócot. Hogy ne lássa arcomon a meg- szégyenültség pírját. 2 — Várj, megyek! — kiáltottam rögtön, mihelyt Mara magas, erős alakja feltűnt a domhajlat mögött. Meglepődve állt meg. Magába feledkezve közeledett az úton, nem figyelte a tájat, a környező szőlőket, így azt sem vette észre, hogy egészen a dombhajlatig elébe jöttem. Laza testtartással, kipirult arcán alig észlelhető fáradt mosollyal várta, hogy odaérjek. Nagy batyuját ügyesen a fején egyensúlyozta, szandálját a kezében hozta. Tarka mintás, könnyű anyagból készült szoknyája engedelmesen hullott erős combjaira; férfias vállára, telt keblére frissen vasalt, meglepően merész kivágású blúz feszült. Erős szálú fekete haja ezúttal nem volt kontyba tűzve; simán hátraeresztve csaknem a derekáig ért. — Hová készülsz? Majálisba? — Miért? — kérdezte közömbösen, de azért egy kicsit elpirult; tudta jól, mire céloztam. — Na, mutasd, segítek — ajánlottam föl, s rögtön a tömött batyuért nyúltam. — Bírom én, ne félj! — Add csak ide nyugodtan — erősködtem, mert láttam, hogy hónaalja tájékán átütött frissen váltott blúzán a verejték. — Valami hasznomat azért nekem Is vehetitek ... — Hogy te milyen figyelmes és készséges vagy egyszerre! — mondta gúnyorosan nevetve, s levette fejéről a batyut. — Szinte hihetetlen. Hova kell felírni? — A kéménybe, lehetőleg korommal! — mondtam gyorsan, miután továbbindultunk, ínért attól tartottam, hogy észreveszi rajtam, mennyire vártam már. Még az igazi ébredésem előtt elment, s az egész délelőttöt a faluban töltötte. Nem tudom, mi történt velem, de valahogy nagyon hiányzott. Öregem a maga megszokott szorgoskodásával, komótos, öreges mozdulataival a szőlőtőkék között foglalatoskodott. Néha-néha ugyan felegyenesedett, megkeresett tekintetével a présház körül, a szőlő alján, vagy ahol éppen lézengtem, de mivel egy ízben sem látta rajtam a beszélgetésre való hajlandóságot, nem erőltette a dolgot; szótlanul tovább dolgozott. A kora hajnali jelenet emlékét már régen kiégette belőlem a hegyoldalt ostorozó nappali verőfény, de valahogy nem tudtam mit kezdeni magammal. Néhányszor felkapaszkodtam az útra, s elmentem a dombhajlatig, de Mara megtermett, erőteljes alakja csak nem akart feltűnni a távolban. A hegyoldal szőlőiben — mint eltévedt, magányos hangyák — néhány asszony és idősebb férfi szorgoskodott. Éreztem, hogy segítene rajtam, mégsem elegyedtem szóba senkivel. Azzal a szándékkal közelítettem meg egy-egy kapáló asszonyt, hogy hangosan, jópofásan rákszönök, s aztán majd csak lesz valahogy. De mihelyt felegyenesedtek a tőkék közül, és szélesen mosolyogva nyugtázták közeledési szándékomat, széles ívben elkerültem őket. Valami azt súgta, hogy menjek a faluba, de nem tudtam határozott szándékká fokozni magamban a gondolatot. Pedig időnként belém sajdult, hogy valamilyen veszély leselkedik rám. Valamilyen váratlan felismerés veszélye. Ennek mindig ki van téve az ember, ha teljesen magára marad gondolataival. Valamivel el kell foglalnom magamat, gondoltam ösztönösen, valami olyan dologgal, ami világosan igazolja, hogy milyen jó itt, a hegyen, távol a sok nyüzsgő, szaladgáló, veszekedő embertől, karnyújtásnyira a meredek eget mindennap meghágó naptól, hármasban Öregemmel és Marával, egymásra utáltán Is annyira szabadon, mint a végeláthatatlan óceánon. Mara csak nem akart jönni. Hanyatt feküdtem a szilvafák alatt a pázsiton. Amikor a hűs árnyat adó fakoronák között kibontakozott az égbolt egy pillantásnyira, hirtelen az otthoniak jutottak az eszembe. S elszabadult gondolatomat már nem lehetett megfékezni; egy villanással hét hegyen, hét völgyön, hét kacskaringós folyón túlra repült, s kopogtatás nélkül benyitott az öreg diófa tövében hűsölő, hófehérre meszelt nyári konyhánkba, ahol anyám
