Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - Bereck József: Öregem, az utolsó — III.
Továbbra is mozdulatlanul feküdtem szénaaljú fekhelyemen, öregem feltápászkodott és a közeli tőkék közé botorkált. Nadrágját gombolgatva jött elő. A finom homály ellenére is láttam, mennyire megtört, elnyűtt. Ojra Tangli szavai jutottak az eszembe. Vajon miért kell megvárnia, hogy Öregem meghaljon? S egyáltalán, hogy mer ilyesmire várni? Hogy meri belekalkulálni számításaiba egy másik ember halálát? Egy pillanat alatt gyűlölet töltött el öregapám kehes, pipás szomszédja ellen. Még ha százszor Eszter apja is. Éreztem, ha hatalmamban állna, alaposan megleckéztetném. Még hogy meg kell várnia, amíg... Valami nyavalyát küldenék rá, de olyat, hogy inkább a maga, mint másvalaki halálára kellene szüntelenül gondolnia. A naftalinszagú pokrócok szorításában mégis tisztán éreztem, hogy minden indulatoskodásom csak gyerekes önámítás: öregapám már tényleg megérett a halálra. Testben feltétlenül, s talán lélekben is. Különben mit keresne a neve a közös sírkőn? Vagy nem is volt ott, csak képzelődtem? Az az ember, aki már életében gondoskodik halál utáni állapotának kellékeiről, gyakorlatilag lehúzta a rolót, túltette magát a földi élet nyűgein. Hát öregem is ilyen volna? Lezárt és befejezett? Mindössze csacska gyermeki elfogultságom (a szeretet, a ragaszkodás itt a megfelelő szó?) iktattatja ki velem gondolkozás nélkül nagyapám életéből a halál, az elmúlás tényét? A kis Balogh szavait próbáltam felidézni. Szinte izgalmasan beszélt a halálról az egyik májusi biológiaórán. Igen, az élet dialektikus ellentétpárja, a szervezettség teljes leépülése, az individualitás megszűnése. A halál során a biológiai törvények helyét kémiai és fizikai törvények veszik át. Izgalmasan, de olyan szenvtelenül beszélt az egészről, hogy egy pillanatra elhatároztam; szülészorvos leszek, és induló életeket fogok gyámolítani... öregem húzott egyet a demizsonból. Félig nyitott szemmel figyeltem, de azért jól láttam, hogy megrázkódott tőle. Kézelőjével megtörölte a száját, majd az esti tűz maradékához ment. Némi tétovázás után lehajolt, s felvett egyet a tűzhely körül heverő nagy, lapos kövek közül. Lefújta róla a hamut, s egy ideig bütykös kezei közt forgatta, mintha a súlyát mérlegelte volna. Aztán közelebb lépett hozzám; egészen a fejemnél állt meg. Ahogy ott ált fölöttem, kezében a nagy szürke kővel, alulnézetből mérhetetlenül nagynak, hatalmasnak tűnt. összeszűkült szempillákkal néztem, s akaratlanul elszorult a torkom. Még a lélegzetemet is visszatartottam. Szerettem volna az arcába nézni, de a kezében forgatott súlyos kő éppen kettőnk tekintete között lebegett. A hirtelen rám törő félelem valósággal a földhöz szögezett. Fokozódó rémületemben egyetlen megkezdett gondolatot sem tudtam befejezni... Lassan fölém hajolt, s kezében megmozdult a kő. — Ne!... — kiáltottam kétségbeesetten, s arcom elé kaptam a karomat. Mintha az éjszakai álom ragadott volna újra magával, éppen abban a pillanatban, amikor a legmagasabb pontra készültem érni, hogy utána a mindent tisztázó zuhanás következzék... Néhány másodperc múlva belemozdultam a mérhetetlen csöndbe. Felültem, s leeresztettem szemem elől a karomat. Legnagyobb meglepetésemre filmszerűen kékes-szürkés, fénytelen világosságban úszott a hegyoldal. A szilvafák sötét levelein fémesen csillogott a harmat. öregem megszeppent arccal állt fölöttem. Kezében a mozdulatlanná merevedett szürke, sima kő. — Rosszat álmodtál, fiam? — kérdezte aggódva. Révülten meredtem a kőre. — Nem, azt hiszem, nem álmodtam... — nyögtem ki végül. — Egész éjjel ébren voltam. Öregem észrevette merev pillantásomat, s a kezében tartott kőre kapta a tekintetét. — Nézd csak, milyen forró! — nyújtotta felém. — Azt gondoltam, hogy néhányat a derekadhoz teszek. Az éjszaka ugyan meleg, de tudod, a hajnalok azért hamisak. Bizony, fiam... Nesze, vedd csak a pokrócod alá! Jót tesz! Én is így szoktam csinálni. Azért rakom körül velük a tüzet... Reggelig is megőrzik a meleget... Oj köveket szedett elő a hamuból, s gondosan szénaaljú fekhelyem köré rakta őket.
