Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - Bereck József: Öregem, az utolsó — III.
tem neki, mert amúgy pénzes ügyvéd az apja. Egyszer éppen kardvirágot vittem, s nagyon meglepődtem, amikor a nővér, aki bekísért a szobába, kívülről ránk zárta az ajtót. Bea maga mellé húzott az ágyra, olyan furcsa volt, szinte lázas, s azt mondta, hogy ne féljek, egy óráig senki se fog bennünket zavarni, mert egy százast adott a nővérnek... S elkezdett sírni, hogy nem akar meghalni anélkül, hogy valaki úgy is ne szeresse, érted, és könyörgött, és sírt, forró, puha szájával csókolgatott, ahol csak ért... Még most is érzem sós könnyeit a számban, és a végén már én is majdnem bőgtem, mert deréktól lefelé annyira hideg volt, hogy az iszonyat ekkora gombócokká állt össze bennem, s legszívesebben kiugortam volna az ablakon ... — És?... — kérdezte Széplány lányos borzadállyal; karján kitapintható libabőr képződött. — És... semmi. Azt hazudtam neki, hogy majd egy másik alkalommal, mert most olyan váratlanul jött, s hogy amúgy Is sietnem kell, mert várnak a kórház előtt... Többet nem mentem el hozzá ... Széplány egyetlen szó nélkül nyakam köré fonta libabőrös karját, szorosan hozzám simult, de az átéléstől és részvéttől forró arcát, szétnyíló nedves száját elhárítottam. — Fordulj meg szépen, és nézz oda! — mutattam Aladár ablakára. — Az isteníti — tört ki belőlem hirtelen, mert mire ellépett tőlem, és lassan a jelzett irányba fordult, Aladár szobájában elaludt a villany. — Te hülye vagy! — mondta Széplány feszes szájjal, s gyanakodva méregetett. — Tiszta hülye vagy! Ötödik nap 1 A fény nélküli derengés még nagyon távoli volt, szinte alig érzékelhető. Meghatározhatatlan neszeivel és ropanásaival, szorosan az érett éjszaka bársonyos csöndjébe burkolózva, a hegyoldal még békésen szunyókált. A régen hamujába roskadt tűzből már csak egy fonálvékony füstcsík szivárgott elő, de nem jutott túl a szilvafák sötét lombjának szűrőjén. Az volt az érzésem, hogy az éjszaka folyamán egy pilanatra sem hunytam le a szemem. Pedig minden bizonnyal aludtam, mert testemben a kínzó álom utáni megköny- nyebbültség vibrált. Ez az álom rengetegszer megkeserítette éjszakáimat. Azzal indul, hogy súlytalanul felemelkedem, teljesen akaratlanul, nagy, lomha bukfenceket vetek, majd fokozatosan gyorsuló mozgással valamiféle anyagtalan sodrásba kerülök. Mintha hatalmas, alaktalan malomkövek között őrlődnék, de teljesen hiábavalóan és reménytelenül, mert nem érzem keménységüket, érdességüket. Csak forgok közöttük megállíthatatlanul, és puhaságuk, simaságuk ellenére egyre hajtanak föl, föl... Hiába minden igyekezetem, a szédítő, émelyítő forgás mind magasabbra lendít, tehetetlenül figyelem, hogy a hatalmas, ormótlan malomkövek mérgesszürke bárányfelhők gyanánt ölelkeznek, tobzódnak körülöttem. Föl, egyre föl. Furcsa, de a legborzasztóbb mégis az, hogy minden pillanatban tisztán érzem: csak álmodom az egészet. Az ébredés bármikor partra vethet, mint kétségbeesett fuldoklót az ár, de miközben az észbontó sodrás, kavargás egyre följebb lendít, egyre közelebb valamihez, ami meg nem határozható és soha el nem érhető, talán már az ébredéstől is rettegek, talán már tiszta szívből óhajtom az álomnak ezt a rendjét, amely ugyan szörnyű és kínzó, de ismert, gyakorta visszatérő, s talán éppen ezért egyféleképp megnyugtató. Mint valami szándékosan vállalt félhalál vagy kiteljesülő önkízási rítus. Elképzeltem, hogy egyszer majd örökre elhagy ez az álom, s helyébe valami ismeretlen zagyvaság tolakszik. Mit teszek majd akkor? Hogyan védekezem? Az ébrenlét szilárd cölöpeihez kötözöm magam? Hirtelen Öregem mocorgására lettem figyelmes. Nagy nyögések és szusszanások közepette bontotta ki magát a pokrócokból. Hát ő sem alszik? A szemem már hozzászokott a nem túlságosan tömény sötétséghez, amely szemmel láthatólag átengedni készült helyét a távoli dombok mögött settenkedő hajnali derengésnek.
