Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - Bereck József: Öregem, az utolsó — III.
a szobájában már nem fér el a rengeteg ruhásszekrény, mert már eddig nyolcvanhárom öltönye van, és még a fele sem volt rajta, mert állandóan farmerben és egy seszínű pulcsiban jár ... Nekem viszont kapóra jött, hogy ismerte az Olimpic-együttes néhány számát, mert elhenceghettem vele, hogy a dobost Ján Antonin Pacának hívják, s hogy tulajdonképpen nem is zenész, hanem festőművész. Egy bérházban lakik a prágai nagynénémmel, oltári üvegtetős műterme van fenn, a legfelső emeleten, a híres prágai tornyok magasságában, s legutóbb nekem ajándékozta egyik szürrealista képét. Széplány mindezt azzal tetézte, hogy a rózsakerti lovagok közt viszont akad, akinek bölcsészdiplomája van, és szótárt állít össze. Közben azért megegyeztünk, hogy az elkövetkező napokban elmegyek Pécsre, s akkor a Rózsakertbe is benézek. Szemmel láthatóan örült a dolognak, s később egészen a vágóhídig csókolóztunk. — Jársz valakivel? — kérdezte aztán váratlanul. — Otthon. Ott, nálatok... — Mi? ... Mit kérdeztél? Meglepődtem, ment figyelmemet ekkor már más kötötte le. A túloldalon, az utcai világítás ellenére is Jól láttam Aladár világos ablakát. Itt az alkalom, hogy leleplezzem, gondoltam, s nyomban elfogott az izgalom. — Hogy otthon, nálatok, Jársz-e valamilyen lánnyal? Érted? Külön kihangsúlyozott minden szót. — Ide figyel], ... la — a nevét akartam mondani, de amikor a viccverseny eredményhirdetése után az asztalunkhoz ült és bemutatkozott, természetesen az övét sem értettem meg. — Szóval, nézz csak Jól körül ezen a térenl Látsz-e valami furcsát, valami... — Mi a francot kellene látnom? — türelmetlenkedett Széplány. — Azt mondd meg inkább, hogy otthon Jársz-e valamilyen lánnyal... — Járok! — mondtam gépiesen. — Persze, hogy járok... De tényleg nem látsz semmi furcsát? — Hagyj már ezzel a hülyeséggel — mondta ingerülten. — Ki az? Akarom tudni, ki az ... A vaskarikás, tehénszagú korláthoz szorított, s villogó tekintetével követelőzően meredt az arcomba. — Egy ügyvéd lánya Szerdahelyről. — Szőke? Barna? — Barna. — Magasabb, mint én? — s kihúzta magát. — Egy kicsit magasabb ... — Volt már köztetek valami? Őszintén meglepett a kérdés, mert a gépies válaszolgatás közben továbbra is Aladár Járt az eszemben. — No, mondd meg! Volt? Allatian erőszakos csaj, gondoltam magamban tehetetlenül. Hiába, valahogy nem voltam formában. Meg aztán a tekintetemet sem tudtam levenni a világos ablakról. — Nem, még nem volt. — Nem hiszem el. Mondd meg az igazat! — Komolyan mondom, hogy nem... — szabódtam, de Széplány hajthatatlan maradt. — Tudod, igen bonyolult az egész... — törődtem bele végül, kelletlenséget színlelve. — Nem nagyon szeretek beszélni róla. Széplány aprókat nyomott rajtam. Unszolásképpen. — Szóval úgy kezdődött, hogy kirándulni voltak, az egész család. Az öreg, az ügyvéd, rosszul vett egy kanyart. Felborultak. A kocsi teljesen kinyíródott, de senkinek nem lett különösebb baja, csak Bea ... — Szóval Beának hívják! — vágott közbe Széplány. — Mondom, csak neki zsibbadt el a lába, először alig érezhetően, nemsokára azonban már mozgatni sem tudta, a kórházba szállították. t)eréktól lefelé teljesen megbénult, de azért még kezelik, nem mondtak le róla... — hallgattam el, mert éreztem, hogy elkap a gépszíj. — Na és? — érdeklődött őszinte kíváncsisággal Széplány. — Tudod, minden héten kétszer-háromszor meglátogattam a kórházban, virágot vit
