Irodalmi Szemle, 1976

1976/10 - Bereck József: Öregem, az utolsó — III.

Már javában folyt a viccverseny, amikor megérkeztünk a tűzoltószertárből leválasztott klubterembe.

Térrácsokra szabadított futónövényekkel három részre osztott kis odú volt az egész. De azért hangulatos, fiatalok keze nyomát magán viselő. Az egyik részben ismeretlen tartalmú szekrény és egy vezérlőpultszerű, asztalféle tákolmány, beépített magnóval, lemezjátszóval és egy minden bizonnyal hasznavehetetlen tévékészülékkel. A másik részben zsebkendőnyi asztalok és fura alakú kis székek; a falakon sztárfotók, újságkivágások, egy színes Jane Fonda-felvétellel az élen. A harmadik rész börtöncellaszerű volt; itt a falakat vörös téglafalazást utánzó tapéta borította.

Egy pillanatig mindenki minket nézett. Természetesnek akartam hatni, hogy a hívatlan betolakodásnak még a látszatát is elkerüljem, de éreztem, hogy ez csak részben sikerült. Szerencsére Csúnyalány megmentette a hülye helyzetet.

— Beszállhatunk mi is? — kérdezte.

— Természetesen! — mondta valószínűtlenül mély hangon a vékony szőke klubvezető, akit talán éppen ezért gondoltam mindjárt valami tanítófélének. A vezérlőasztalnál ült, s kezében egy magnótekercset fogratott. ™

— Máris tiéd a szó! — mondta mosolyogva Csúnyalánynak.

Leültünk egy szabad asztalhoz, és Csúnyalány rögtön nekifogott valamilyen iskolás viccnek. Magamban szidtam, mert éreztem, hogy utána én következek. Már csak udvariasságból is. Hiába törtem azonban lázas igyekezettel a fejemet, semmi értelmes dolog nem Jutott eszembe. Olyan számomra minden vicc, mint egy gyufaszál: ellobban, kész, nincs tovább. Egy doboznyit is elgyújtogathanak körülöttem úgy, hogy csak röhögök, de egy sem marad meg az agyamban. Hiába, ilyen hülye vagyok.

— Feladom — mondtam zavartam, restelkedve. — Nem számítotam rá, így isten bizony, egy se jut eszembe ...

— Feladni nem szabad! — emelte fel gyorsan a kezét a pultnál ülő klubvezető.

— Olyan nincs! Vicc nélkül olyan az élet, hogy nem is érdemes kiejteni. Mármint azt, hogy milyen... Érted, ugye? Szóval, nem lehet feladni. Politikai, cigány, skót, Arisztid és Tasziló — bármilyen jöhet...

Csúnyalány megbökte a könyökömet, ős biztatóan rám mosolygott. Jó, jó, de mi a francot mondjak el, gondoltam magamban szorongva, miközben a várakozó tekintetek sorra felém fordultak. Ezt aztán végképp nem szeretem...

— Rendben van — egyeztem bele végül —, de jobbal pillanatnyilag nem tudok szolgálni.

A klubvezető biztatóan rám hunyorított, és én elmondtam Jancsi és Juliska kurta szóváltását, amikor az erdőben véletlenül összetalálkoztak.

— Juliska, de jó, hogy találkoztunk! Tudod mit? Gyere velem ke... izé ... szerelmeskedni — így Jancsi.

— 0, te huncut, milyen gyorsan meggyőztél! — válaszolta elpirulva, szemlesütve Juliska.

Talán udvariasságból, de legnagyobb csodálkozásomra nekem ítélték oda a viccverseny első díját: egy meleg kólát.

Ekkor lépett színre Széplány.

— ia vagyok! — mondta asztalunkhoz ülve, s kivette szájából a rágógumit.

— Adsz egy kortyot?

Bólintottam, s ezzel úgy látszik, felhatalmazva érezte magát arra, hogy mihelyt magnóra kerül a szalag, a táncolni kezdők közé húzzon. Mire megtudtam tőle, hogy pincértanuló, s most éppen a pécsi Rózsakertben van szakmai gyakorlaton, de volt már a Nádorban is — Csúnyalányban kulminált a keserűség és a hiúságán esett sérelem, s frissen támadt vetélytársa minősíthetetlen szemtelenségét elítélendő, fagyos mosoly- lyal kivonult a táncba borult teremből.

Később már nem nagyon törődtem vele; egyedül az a kérdés foglalkoztatott, képes leszek-e halandzsa nélkül végigcsinálni az estét.

Széplány — aki egyébként nem is volt kimondottan szép, csak jó testű, kifejezetten partiba való csaj — állandóan a Rőzsakertet emlegette, hogy így meg úgy, a Rózsakért a fiatal uránbányászok törzshelye, meg minden. Hogy állati jó fejek vannak közöttük, s egyáltalán nem nyűgös alakok, mert állandóan tele vannak pénzzel. Képzeljem csak el, az egyiknek az a mániája, hogy öltönyöket gyűjt, munkásszállón