Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - Mikola Anikó: Az esthajnalcsillag - Mikola Anikó: A Jaguár fiai
efthajnalcrilUg Réges-régen, amikor az őserdő lakói még nem ismerték sem a kukoricát, sem az ananászt, sem a maniókát, hanem csak erdei gyümölccsel, vaddal és hallal táplálkoztak, élt egy házaspár, amelyiknek két lánya volt: Imahero és Denake. Imahero, az idősebbik leány egy este felnézett az égre, s megpillantva a legfényesebb csillagot, Tahina-kant, így sóhajtott magában: De jó lenne, ha az enyém volnál S még azon az éjszakán arra ébredt Imahero, hogy valaki melléje feküdt. — Ki vagy te — kérdezte —, és mit akarsz tőlem? — Tahina-kan vagyok, az égbolt legfényesebb csillaga — hangzott a válasz —, meghallottam kívánságodat és eljöttem hozzád. Ha akarod, az aszonyom lehetsz. Imahero fellobbantotta a tüzet és annak világánál meglátta, hogy az, aki Tahlna- kannak mondotta magáit, nem más, mint egy rűt öregember, akinek haja és hosszú szakálla fehér, akár a gyapjú. — Nem megyek hozzád feleségül — kiáltotta haraggal — hiszen vén vagy, akár az erdő legnagyobb fái! Erős és fiatal férfit választok magamnak, ha majd eljön az ideje! Tahina-kannak olyan fájdalmat okoztak ezek a szavak, hogy hullani kezdett a köny- hye. Ezt látva, Denake, a fiatalabbik leány, akinek jóságos szíve volt, megkönyörült az öregemberen, és hogy megvigasztalja, megígérte, hogy hozzámegy feleségül. Az esküvői szertartás után Tahina-kan így szólt fiatal feleségéhez: — Ezentúl én gondoskodom róla, hogy mindened meglegyen. Most elmegyek, hogy kiirtsam az erdő egy részét és olyan növényekkel ültessem be, amilyenekről ti itt Karajában még csak nem is hallottatok. Azzal elindult. Egyenesen a folyó felé tartott. Amikor odaért, belelépett a vízbe és úgy állt meg benne, hogy a folyó sodra a két lábszára között húzzon el. Elmondott néhány varázsigét, azután lehajolt és kihalászta a vízből azokat a magvakat és dugványokat, amiket a folyó hozott neki. Amikor ezzel készen volt, nekifogott az erdő irtásának. Teltek a napok és Denake közben elunta az otthonlétet, elindult hát, hogy megkeresse a férjét. Rá is talált, de nagy volt a meglepetése, amikor az ősz öregember helyett egy szép erőteljes ifjút látott dolgozni a csaknem kész ültetvényeken, örültek a szülők is, amikor hazatértek, csak Imaheróban lobbant fel az irigység tüze. így szólt Tahina-kanhoz: — Te az én férjem vagy, mert miattam szálltál le az égből. — Ha vénemberként nem kellettem — válaszolta Tahina-kan — megifjodva sem hozzád tartozom, hanem a húgodhoz. Te pedig bűnhődj meg a gonoszságodért. Imaherot abban a szempillantásban mintha a föld nyelte volna el. Többé sohasem látták, csak egy Urutau madár szívtépő zokogása hallatszott éjszakánként a kunyhó tetejéről. Valamikor régen, emberemlékezet előtti időkben a jaguár két fiúgyermeket nemzett: Bakororót és Ituborét. Ez pedig a következőképpen történt. Egy férfi egyszer a szokottnál mélyebbre hatolt be az őserdőbe, s a jaguár vadász- területére tévedt. A jaguár ezt nem hagyta megtorlás nélkül, hanem rátámadott a férfira. Az védekezett ugyan, de amint érezte, hogy fogytán az ereje, könyörgésre fogta a dolgot: (Bororo) a jaguár fiai (Karaj á)
