Irodalmi Szemle, 1976

1976/10 - Mikola Anikó: A világ ura

tette, hogy az a furcsa teremtmény bizonyosan a keresett újszülött. Egyesült hát az árnyékával, fogta az Íját és most már ő maga is elindult, hogy találkozzék vele.

Meg is találta ott, ahová az árnyék vezette. A madárfejű gyermek a napot nézte és énekelt. Kaura odalépett hozzá, átadta neki Íját, nyílvesszőit és így szőlt:

— Éhes vagyok, kisunokám, eredj be az erdőbe és ejts valami vadat vacsorára.

Ezt mondta és elindult az úton visszafelé, amerről jött. Amint így bandukolt, egyszer

csak szöget ütött a fejébe valami: „Ki tudja, hátha nem is az én vérem ez a gyermek! Vissza kell mennem, hogy mégegyszer megnézzem őt.” Azzal óriásgylkká változott és visszafordult. Nagy volt a meglepetése, amikor látta, hogy az unokája nyakán madárfej helyett immár rendes emberi fej van. De még fel sem ocsúdott a meglepetéséből, amikor a gyermek megfeszítette az íjat és belelőtte nyilát az őriásgylkba. Éppen a homloka közepén sebesítette meg. Kaurának sikerült elmenekülnie, s most már teljes bizonyossággal tudta, hogy az unokáját látta viszont.

Estére a fiú gazdag zsákmánnyal toppant be Kaura kunyhójába.

— Jók ma ia nyilaid, nagyapa — mondja —, minden lövés célba talált. Csak egy óriásgylk menekült el, mert a nyílhegy csontot ért és kicsúszott a sebből.

Kaura megsütötte a húst, nekifogtak vacsorázni. Evés közben a fiú észrevette a sebet.

— Hát téged mi ért, nagyapám? — kérdezte részvéttel.

— Egy sáska ütközött belém. A nap égette a szemét, azért nem látott — felelte az öregember.

Vacsora végeztével a fiú kiment <a kunyhó elé, hogy Íjával játszadozzék, Kaura pedig ismét elrévült, hogy megtalálja a lányát. Meg is látta kuporogni bőgőmajom képében egy fán, amelyet már félig elnyelt az áradat.

— Gyere, szólt a fiúnak — meg kell mentenünk néhány állatot a vízbefulladástól.

Vízre bocsátott egy kéreg-csónakot és odaeveztek a fához. A bőgőmajom már se

eleven, se holt nem volt a sok éhezéstől. Olyan sovány volt, hogy a csontjai majd kibökték az irháját. Mivel szép szóra nem akart lejönni, az öreg követ dobott feléje, a fiú meg odaállt a fa alá, hogy elkapja, ha leesne. Igen ám, de a majom zuhanás közben szétnyílt, mint egy sátor, és amikor ráesett a fiúra, a testébe zárta őt. Ugyanakkor teste visszanyerte asszonyi formáját, s mivel most már benne volt a gyermek, még ki is gömbölyödött. Örült Kaura, hogy végre visszakapta a lányát, hazavitte, jóllakatta és lefektette őt, hadd pihenje ki magát. Reggel a leány, amikor felébredt, így szólt az apjához:

— Csodálatos álmot láttam, édesapám! Azt álmodtam, hogy egy magas hegy tetején hoztam világra a gyermekemet, aki alighogy meglátta a napvilágot, rögtön beszélni kezdett. Áttetsző volt a teste, a haja pedig fekete. Az emlőim azonban táplálék híján voltak, és nem tudtam szoptatni őt. De előjöttek az erdei vadak és azok táplálták. A kolibrik meg a lepkék mézet hoztak neki.

— Valóban szép volt az álmod, leányom, s azt jelenti, hogy nemsokára világra jön a gyermek. Résen kell lennünk — mondta Kaura.

De amikor eltelt a nap és ismét leszállt az éjszaka, az öregember mély álomba zuhant és semmit sem vett észre abból, ami történt. Pedig pontban éjfélkor az erdő minden teremtett állata felébredt és énekelni kezdett. Ki-ki tehetsége szerint. A madarak szárnyalása pedig valóságos szélvészt támasztott a fák koronái között. Mind az újszülöttet keresték.

— Mi történt? — kérdezte ijedten Kaura, amikor halnaltájt felébredt.

— Megszületett Poronominare, az ég ős föld ura! Fent van a Trombitásmadarak hegyén. Jöjj velünk, mi is oda igyekszünk — felelték az állatok.

Mire Kaura a hegy lábához ért, már minden talpalatnyi helyet elleptek az állatok, s akkora volt a tolongás, hogy kénytelen volt óriásgyíkká változni, hogy keresztül furakodhasson rajtuk.

Poronominare egy sziklán ült és fúvócsövet tartott a kezében. Éppen azzal foglalkozott, hogy igazságosan elossza a földet az állatok között. Végül is mindegyiknek kijelölte a maga helyét. Azután az állatok szétszéledtek, elcsendesedett a hegy, de még a környéke is. Csak a mindenség ura, Poronominare ült továbbra is a sziklán, a lábánál pedig egy óriásgyík hevert. Napnyugat felől pedig egyre távolodó énekszó jelezte Poronominare anyjának útját, akit a lepkék egyenesen az ég felé röpítettek.