Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - Mikola Anikó: A világ ura
— Amíg énekel, a lelke a csillagok között szálldos. Ne érintsétek meg őt, mert megriad, és a lélek nem tud majd visszatérni a testbe. Ha majd abbahagyja az éneklést, akkor hazavihetitek őt a faluba —, látta el őket jőtanáccsal a varázslő, azzal elment. Bármennyire elbűvölte őket az ifjú éneke, a lányok mégis elunták a várakozást és szólongatni kezdték szerelmüket. Purae pedig egyenesen hozzálépett és a vállára tette a kezét. Abban a pillanatban elhallgatott az ének, a Hold arca elborult az égen, hideg szélvész támadt és a lányok eszméletüket vesztve zuhantak a földre. Amikor újból eszméletre tértek, hiába keresték Piripirit, nyoma veszett, csak egy illatos gyökér maradt helyében a parton. Később a varázsló elmondta nekik, hogy Piripiri teste felszállt a csillagok közé, hogy ott a leikével egyesüljön, és már nem is tér vissza soha többé. Ott ragyog most az égen, fényével elhomályosítva a többi csillagot. Búsultak a lányok, bánkódtak eleget, de az idő múlásával megvigasztalódtak, mert megtanulták az illatos gyökér használatát, és ez az örömök kútfeje lett számukra. Nedvével bedörzsölték a testük minden porcikáját, s azontúl olyan varázslatos illatot árasztottak magukból, hogy a törzsbéli ifjak csapatostul jártak a nyomában, mert aki egyszer megérezte az illatukat, szerelemre gerjedt irántuk. Csak Supi, a varázsló kerülte őket messzire, mint az erdei vad a harci ösvényeket. Egy napon az öreg Kaura a zuhataghoz ment halászni, s mivel eljött az éjszaka és hiába várták haza, aggódni kezdtek érte. Leánya, anélkül, hogy bárkinek is szólt volna, elindult megkeresni az édesapját. Éppen felkelt a hold, amikor a folyópartra ért. Hűvös fényével elöntötte a tájat. A leány leült a partra és nézte a holdat. Egyszer- csak különös dolog történt. A Hold közepéből egy emberi alak válrt ki és közeledett a föld felé. Hogy azután mi történt, azt a leány már nem tudná megmondani, mert mélységes álomba zuhant, s csak akkor ébredt fel ismét, amikor a hold vörösre gyűlt ábrázattal az égbolt másik felén ereszkedett lefelé, hogy nyugovóra térjen. Az öreg Kaura közben hazatért, s hogy sehol sem találta a lányát, varázslathoz folyamodott. Révületbe esvén, keresni kezdte őt. De révült tekintete előtt csupán hajlongó, torlódó árnyak jelentek meg. Akkor még erősebbre fokozta révületét és most az árnyak közepette egy férfialakot látott emelkedni a Hold felé. A leány közben egész nap felfelé haladt a folyó mentén, apját keresve. Egy szigeten érte utol az este. Amikor fáradtan álomba szenderült, azt álmodta, hogy egy fiúgyermeknek adott életet, aki majdan a fák, füvek, virágok, minden rendbéli állatok, a földön lakozó emberek s az égen lakozó csillagok urává lesz. Áradó vizek zúgása ébresztette fel őt. A folyó elnyelni készült a szigetet. Már övig állt a vízben a leány, akkor egy hal férkőzött a közelébe, valamit kiharapott a testéből és sietve elúszott vele. A víz pedig nőttön nőtt, a lánynak menekülnie kellett. Szerencsére a sziget egyik óriási fáján ülő Karipira madár megszánta őt és varázsszert ejtett le neki a csőréből, azzal, hogy gyorsan kenje be vele a testét, a maradékot pedig nyelje le. Ogy is tett a lány és alighogy lenyelte a varázsszer maradékát, bőgőmajommá változott és felmászott a fára. Most már biztonságban volt. Az öreg Kaura pedig eközben varázslatai révén megtudta, hogy unokája született. Elhatározta, hogy megkeresi. Böjtölni kezdett, és addig nem vett magához egy falásnyi ennivalót sem, amíg az árnyéka el nem vált a testétől. Az árnyék ekkor az újszülött keresésére indult. Napok múltán az őserdő mélyén egy madárfejű, emberszemfi lénynyel találkozott. Visszatért a gazdájához és jelentette neki az újságot. Kaura megéra vild§ ura (Báré)
