Irodalmi Szemle, 1976

1976/9 - HAGYOMÁNY - Szántó György: Halas, Straka és a magyarok

Vessük egybe a költeménynek és első magyar nyelvű fordításának legalább néhány sorát:

oči starých žen vyplakané a plaché tesklivé a mimé vy oči obrácené k zániku

ruce starých žen

žlutší jílu pod rakvi

otevrené a prázdné

vy ruce zedrené a spotrebované

anyókák szeme kisírt és riadt szeme szorongó gyengéd enyészet felé fordított szeme

anyókák keze

sárgább mint agyag a korsók alatt nyitott és üres munkától kérges keze

plachetky styxu blíženci modlitby žezla porouchaná hnízda kŕečí tŕeslice opustenosti záhonky žil orodovnice onémelé praporky zplihlé pobočníci propuštení marnotratnice zchudlé téžitka bezesnosti

styx vitorlái imádság ikrei megrongált jogarok görcsök fészkei elhagyatottság rezgöfüve erek melegágya elnémult szószólók fonnyadt lobogók elbocsátott szárnysegédek tönkrement tékozlók álmatlanság nehezékei

František Halas 1941-ben így ír költeményéről: „A Staré ženy ... talán a legismertebb kötetem. Stará žena is lehetett vulna a címe, mert a tavaly kilencven esztendős korában elhunyt nagyanyám arca van sorai mögött.”

Van a költőnek egy másik, mondhatnák „módszertani” önvallomása, amelyben szintén szó van a költeményről. Érdemes idézni belőle:

„Rendszerint egy szóból indítom el a verset, valamely el nem csépelt, friss szóból, e szó keresi a többit, előkeresi valahonnan az emlékből, a tudatalattiból stb.

... összekuporodva nyugszom újra meg. — Erről az »összekuporodás«-ról: gyakran gondoltam arra, hogy a halottak miért kuporognak az ősi sírokban ugyanabban a helyzetben, mint a magzat az anyaméhben, miért tér vissza az ember, ha bánatos, megint ugyanabba a helyzetbe, összekuporodik, feje a térdeinél.

Ama frisseség miatt gyakran új képzést is megkísérlek.

Máskor meg igen egyszerű okok folytán indul el a vers. Például a Staré ženy... Egyszer egy vasárnap délután előzőleg valami csodálattal teli beszámolót olvastam egy metafórákat sziporkázó költőről; mosolyogva kezdtem bele az egyetlen témára — az öregasszonyra — írt metaf órák sorába. Rengeteg lett belőle; egy részüket azután áthúzogattam s öt oszlopba csoportosítottam — kéz, arc, haj, szem, öl —, és két órán belül készen is volt az egész. Nem tulajdonítottam annak a költeménynek nagyobb jelentőséget. Közzétettem a Kvart-ban, s aztán már nem törődtem vele. Később jöttek a Borový Kiadótól, nincs-e valamim; a Staré ženy jutott eszembe s felajánlottam nekik, csinálhatnának belőle valamilyen bibliofiliát. Máig sem értem a sikerét. Féltem, hogy szentimentalizmust látnak benne. Ämde a Staré ženy mégsem ama véletlen indítékból jött létre. Ama hosszú, magányos vasárnap délutánok szomorúsága s azok az öregasszonyok az ablakokban, mind ez sokáig motoszkált bennem. Mindig, amikor ilyen idős, nemegyszer kolduló asszonyt látok, arra gondolok: hol vannak a gyerekei? Mindig bizonyos vagyok benne, hogy voltak gyermekei. S aztán egész gyermekkoromban egy idős nőnél nevelkedtem. Én tudom, mi az, hogy öregasszony...”

A műfordító özvegye Véra Straková ma így emlékezik vissza a fordítás keletkezésére: „1934-ben vagy 1935-ben, amikor még Budapesten éltem a csehszlovák követ