Irodalmi Szemle, 1976

1976/9 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Gál Sándor: Első közléseim

kező ösztönével. De elbújhattam-e, amikor vagy száz Új Ifjúság járt az iskolánkba? S odahaza! Nem a szüleim, de a rokonok egyike-másika előpöttyintette, mint csirke a szemetjét: „Nem lesz abból a gyerekből semmi.” Még ma is összerezzenek, ha felidézem magamban a hangokat. Vagy ha fociztunk — négy évig voltam a hazai csapat tagja —, s nem ment a játék, bekiabáltak a pályára: „No, mi van, te költő?!” Azt az első verset, sajnos, nem tudom idemásolni, mert semmit nem gyűjtök, semmit sem őrzök meg, vagy pontosabban: semmit sem tudok megőrizni. De tudom, hogy az őszről szólt. Helyette álljon itt egy másik, abból az időből. Ez is a Oj Ifjúságban jelent meg.

Nyár

A napba nézek, s kihull a könnyem,

Búzaföldön sírok örömömben,

Szellő cirógat és a kalászok Rám csókolják az egész világot.

Piros pipacsok égnek az égen,

Piros pipacs a szívem is régen,

Búzavirág két égő szemem,

Vélük a dús nyár titkait lesem.

Lágy por ezüstöz, forróság ver ki,

Sírni kéne, sírni és nevetni,

S leborulva a forró rögökre,

Itt maradni a nyárban örökre.

Itt maradni, hol daloló lányok Kévébe kötik a boldogságot,

S meghallgatni, hogy a nyári éjbe’

Miről álmodik a karcsú kéve.

íme, ilyen a hozzá hasonló verseim kettős hozadéka: öröm és keserűség együtt. S ebből következett, hogy állandóan bizonyítanom kellett kifelé, s befelé egyaránt, hogy igenis győzöm erővel. Előbb az lett a cél, ha nem fogalmazódott is meg úgy bennem, mint most, hogy a tíz—tizenöt évnyi hátrányt behozzam kortársaimmal szemben, hogy utolérjem őket, s velük haladhassak egyvonalban. Sokat segített ebben az, hogy az érettségi után a Szabad Földműves szerkesztőségébe kerültem gyakornoknak, majd a katonai szolgálat után szerkesztőnek. Az sem mellékes, hogy valami csoda folytán a katonaságnál olyan könyvtárra bukkantam, amelyben Thomas Mann mellett Fábry Zoltán könyvei álltak a polcokon — érintetlenül. A további két évre Fábry és Thomas Mann szabta meg az irányt. Később a kortárs cseh költészet, a legfirssebb folyóiratok szerint. A katonaságnál írott verseim tanúsíthatnák ezt a leghűbben, de egy éjszakai riadó alatt elveszett a keményfedelű füzetem, amelyben mintegy száz-százötven letisztított versem várta a szabadulásit. A leszerelés után sokat segített az is, hogy együtt dolgoztam Tóth Elemérrel és Polák Imrével (ma Balogh P. Imre néven jelennek meg írásai az Oj Szóban), hogy szinte minden nap találkoztunk Cselényi Lacival, majd később Tőzsér Árpival, Kiss Sanyival, a grafikussal, aki az Arc nélküli szobrok című könyvem kötéstervét választotta diplomamunkául az egyetemen. De ez már nem tartozik az első megjelent vershez, öt-hat évvel későbbi dátumokat, megállókat jelez, amikor — ha vissza-visszahúzódva is — lassan-lassan birtokon belülivé váltam alakulóformálódó, s hadd tegyem hozzá: forrongó irodalmunkban.

Az első vers megjelenését követően volt nékem az irodalomban másodszori „első közlésem” is. Az első novella. A Hét közölte, a címe: Sárház. A „Nem voltam szent" című könyvem nyitó novellája lett. Ez a második „első közlés” azonban már nem hasonlított az első „elsőhöz”.

S az utána következők sem. Mert volt még néhány. Ha nem is ilyen jellegű, számomra mégis igen fontos mindegyik. Az, hogy Polák Imrével együtt szerveztük-ren- deztük az első, s még néhány utána következő évben a Szenei Molnár Albert Napokat,