Irodalmi Szemle, 1976

1976/9 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Gál Sándor: Első közléseim

tán, annak ellenére, hogy megnyíltak a magyar iskolák, szlovák gimnáziumba kerültem. Egy év elég volt belőle. Ekkor már írtam verseket. Ipolybélen (ahova a gimnáziumi kudarc vetett, a mezőgazdasági tanonciskolában) pedig nekiláttam egy eposznak is Homérosz nyomán; azzal a nagy különbséggel, hogy az én eposzom mai hőséneknek készült, mai hősökkel; de aztán valahol a nyolcadik ének közepén elhagyott a múzsám. Ez az eposz-töredék szerencsére elveszett. De elveszett néhány későbbről származó rémdrámám és számtalan más jellegű „művem” is. Innen, Ipolybélről küldtem, nekibuzdulva néhány akkor olvasott vers láttán, az első versemet az Űj Ifjúság címére. Török Elemér aláírásával érkezett vagy másfélsoros eltanácsolás. (Egyébként Török Elemér volt az első költő, akivel az életemben találkoztam, s az akkori elmarasztaló sorai ellenére ma is jó barátok vagyunk, s ha lent járok a Bodrogközben, ki- kimegyünk a Laboréra halászni, hallgatni jókat arról, ami fontos, s arról is, ami már nem az.) Csakhogy akkor aligha volt már elegendő másfél mondatnyi bírálat ahhoz, hogy ne írjak verset. Nem részletezem a kudarcok sorát. Négy-öt év kínja, kínlódása, tanácstalansága meggyőzött arról, hogy kívül rekedtem, elmaradtam kortársaimtól. Tanulmányaim is más irányban folytatódtak. Mezőgazdásznak készültem, nem sok meggyőződéssel, de tisztességgel, immár jeles tanulóként. De valahol bennem, énem legmélyén a csakazértis elszántsága munkált — író leszek! A távolság azonban, amely köztem és alakuló irodalmunk között feszült, egyre leküzdhetetlenebbnek látszott. Már az ötvenes évek második felében jártunk, már készülődtek a „nyolcak” — kortársaim

— kivetni sarkából a régit, a sémákban megnyilatkozó hurrá-költészetet, s valami mást, újat teremteni helyette, s én ekkor üzemszervezést, lótenyésztést, takarmányozástant, biokémiát és egyebeket tanultam. Tisztességgel, becsülettel — mint ahogy már az előbb mondtam. Mégis egyetlen fontos tennivalót láttam magam előtt — a költészetet. Csakhogy most is ugyanoda, vagy még távolabbra szorított a sorsom, ahová a hiányzó ábécéskönyv idején. Adyt, József Attilát megismertem, de például Illyés Gyuláról valamikor a hatvanas évek elején hallottam először. Könyvét addig nem Is láttam. Arról, hogy hol tart a kortárs magyar irodalom, csak 1962 után szereztem némi áttekintést. Közel két évtizedes késéssel.

Az első vers megjelenése idején pedig mindez még terra incognita volt. Amit éreztem, az a kívülrekedtség, a lemaradás, a lemaradottság nyomasztó súlya volt. Pontosan emlékszem még ma is arra, amikor az Új Ifjúság Cselényi Lacit bemutatta. Csak néztem, hogy hová jutott el — tőlem egy évvel fiatalabban! E távolság behozhatatlan- nak, feloldhatatlannak tűnt. Ha valami, hát az első megjelent vers, versek jelentettek némi vigaszt. Csakhogy elismerés helyett korholást kaptam értük. Mifenének egy jövendő mezőgazdásznak a rímfaragás, a vers, az irodalom?! S mennyi gúnnyal lehet kimondani azt a szót, hogy: költő! Bújtam hát a parkba, kedvenc padomra azzal az első verssel, a csupasz fák és bokrok közé, a kívülrekedtek, a nem-oda-tartozók védeNégyévesen szüleimmel