Irodalmi Szemle, 1976

1976/9 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Gál Sándor: Első közléseim

során, hogy mindig előrefelé figyeljek, mert arra vannak elvégzendő tennivalóim. Amit pedig elvégeztem, magam mögött hagytam szerte-széjjel, nem gondolván arra soha, hogy azokra, megjelenésükre, születésük idejére, körülményeire valaki valaha is kíváncsi lehetne. Látod, pajtás, mondhatnám most hetyke önteltséggel magamnak, látod, pajtás, megérted, hogy húsz év előtti firkálmányaid után érdeklődik a törekvő nemzedék. Mondhatnám így. De nem mondom mégse. Hogy miért? Mert ma húsz évvel vagyok óvatosabb annál a kamasznál, aki — nem ismerve, milyen iszonyú próbára szánja el magát — minden józannak tűnő érv ellenére írásra adta a fejét.

Ez a mondat eltúlozottnak látszhat. Mégsem az. Hogy miért, azt megpróbálom lehetőleg röviden elmondani, s a túlzás látszatától letisztogatni. A költői-írói pályakezdéshez, induláshoz a lehető legrosszabb időben és helyen láttam meg a napvilágot — egy világháború küszöbén, olyan szegényparaszt családban, ahol legfeljebb három könyvet ismertek abban az időben: a Bibliát, az Énekeskönyvet és a Kalendáriumot. Az iskolai végzettség felső szint,e a nyolc elemi volt. De az se mindig. Apám se járta, járhatta végig. Vagyis az írás-olvasás, a „szellemi étek” nem a Guttenberg-galaxis emelkedett szintjén fogyasztódott, hanem a szájhagyomány évszázados utain érkezett-távozott. Ilyen körülmények közé jutva egyetlen százaléknyi esélyem sem volt arra, hogy onnan bármilyen módon kiváljak; arra pedig főleg nem, hogy íróvá lehessek. Még ha szüléimben meg is lett volna a hajlandóság arra, hogy taníttassanak, a mód hiányzott hozzá. Egyetlen szoba-konyhás házban laktunk a szülével együtt, s amikor — egyéves lehettem — leégett fejünk felől a nádtető, apám hitelt vett fel, s a ledöntött falak helyére, immár téglából, ugyanolyan egyszoba-konyhás lakást építtetett, mint az előbbi volt. A szoba bevakolására már nem telt neki. A konyhában laktunk a háború idején is. Vagyis ebből a szoba-konyhás világból az út a természet akkori és otthoni rendje szerint nem a továbbtanulás felé vezetett, hanem a részaratás, a napszámosmunka, a cselédsors irányába. Ott pedig, ha tehetségem mégsem apasztotta volna el a szántás-vetés, aratás, zsákolás —• próbáltam, tudom — embert-roppantó terhe, faraghattam volna lakodalmi rigmusokat, névnapi köszöntőket, halottbúcsúztató verseket, mondhattam volna történeteket kukorioafosztások éjfélbe nyúló idején, de íróvá nem lehettem volna.

De megfordult az idő, s minden, ami akkor áftörhetetlen gátként magasodott a bennem készülődő író elé, mára az író számára kiapadhatatlan forrássá, felmérhetetlen értékké változott. Hogy enélkül, az akkori valóság nélkül, nem lehetett volna később sem vers, sem próza. Egyetlenegy sem. Az sem, amely azon a bizonyos délutánon elbújtatott a parkba, az iskola épülete mögé, sem a könyveim, amelyek azóta íródtak. Vagyis: enélkül nem lehetnék mai önmagam.

A leégett, majd újra felépített szoba-konyhából az első megjelent versig azonban nem ilyen rövid az út. Mivel a gyökerek felkutatása a tét, ezt próbálom felderíteni magamban, ami azóta is kísért — történetesen, hogy hogyan maradtam mindig egyedül, hogy miért nem indultam és érkeztem a kortáreaimmal együtt. Az erre vonatkozó első nyomasztó élményem, ami nyomot hagyott bennem, az az volt, hogy nekem nem jutott az iskolában ábécéskönyv. Amit később kaptam, az katolikus ábécéskönyv volt. Márpedig, református lévén, az iskolában ezt nem használhattam. Egyhónapos kínlódásom után megváltás volt számomra, hogy — bezárták az iskolát. Ezt az épületet hol katonák, hol zsidók, hol lovak lakóhelyévé tette a történelem. Ma sem tudok pontosan számot adni arról, hol és mikor tanultam meg az ábécét. Valószínű, hogy Nagy Lajos nyugalmazott lektor úr okított rá néhány hónapig, amíg apámnak futotta tandíjra — havi 40 kiló morzsoltkukoricát fizetett értem, ami akkor igen súlyos teher lehetett. A kitelepítések ideijén nem jártam iskolába, aztán pedig, nem lévén magyar iskola, szlovákba írattak — másodikosnak. Tízéves lehettem akkor. Közben apám megpróbált gazdálkodni, kereskedni, de nemigen sikerültek a dolgai. Termeltünk dohányt, dinnyét, felesen más földjén, s jártam napszámba is időnként. De ekkor már valahol a mélyben érlelődött, hogy ebben a megváltozott világban a gyerek, illetve a gyerekek jövője — hárman voltunk a húgommal, s az öcsémmel — akkor lesz biztosított, ha tanul, illetve, ha tanulnak.

Tanultam hát több-kevesebb sikerrel, továbbra is a szlovák iskolában. De Bátorkeszin beiratkoztam egy estéli tanfolyamra is, s ez már magyar volt. így délelőtt a szlovák polgári harmadik osztályába jártam, este pedig a magyar „kurzusra” — ahogy akkor mondtuk. Nagyon fárasztó volt, végig se csináltam. De valami tehetetlenségi erő foly