Irodalmi Szemle, 1976

1976/9 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Utak, irányok (Beszélgetés Nagy Jánossal)

/

— Nekünk nehezebb és könnyebb volt a helyzetünk, mint a maiaknak. Főiskolára könnyebb volt bejutni, mint most. Ez az indítás volt: nem volt annyi hivatali szempont, helyszűke és más egyéb. Könnyebben vágányra tudtunk állni. Ha megnézem a gimnáziumi évkönyvet, ott olyan csodálatos dolog jön ki, hogy az nem igaz. Az első érettségiző évfolyamnak mintegy csak hat százaléka nem végzett íőiskolát. A most érettségizettekről ezt nem lehet elmondani. Ez az egyik szempont. A kitelepítés hatalmas űrt hozott létre. Ott álltunk értelmiség, tanítóság nélkül. Mi vagyunk itt az első értelmiségi réteg a háború után. Aki véletlenül Itt maradt, olyan kevés volt, hogy mennyiségre is törekedni kellett a pótlásuknál. A mondott űrt igyekszünk mi kitölteni, s az az érzésem, hogy már képesek vagyunk valami többre is, mint amennyi lehetőségünk van. Ogy tudom például, hogy van sok kézirat, amely kiadásra vár. Isten tudja, hogy ha késnek, milyen hatásuk lesz. Képzőművészeink is rengeteg olyan érdekeset alkottak, amit meg kellene néznünk együtt. Dunaszerdahelyen volt egy kiállításunk, ott járt akkor Veres Péter, sok más ember társaságában. Mikor meglátták a képzőművészeti anyagot, pedig az csak csallóközi művészek dolgaiból állt, meglepődtek. Sokkal több volt és jobb, mint amit vártak, pedig ez a társaság csak első műveivel mutatkozott be, közvetlenül a főiskola végén vagy után, s azóta elég sokat fejlődtek. Nem ártana, ha ezt tudomásul vennék mások is, hogy van itt egy olyan társaság, amelyhez tartozni nem szégyen. Nemzedékem tagjai közül hirtelen nem is tudok olyat, akiért szégyenkeznem kellene. Legalább a hivatását a jelentős hányadunk betölti, a többi még többet is tesz. Mi most a zenitjén vagyunk a dolgoknak, vagy körülötte. Talán ha többen volnánk, majdnem azt mondhatnám, hogy elégedett vagyok ezzel a társasággal.

® Én az előbbi kérdést tágabban gondoltam el, te érdekesen és magadhoz híven, mint aki akar valamit, ezért helyeselhető módon, lekanyarodtál a magad területérev a csehszlovákiai magyar képzőművészet helyzetére. Maradjunk hát ennél a témánál. Létezik-e csehszlovákiai magyar képzőművészet? Ha igen, melyek a jegyei? Lehet-e szervezetileg kodifikálni? Ha nem, hogyan építsük be mégis a magyarok és nem magyarok tudatába mint specijikusan csehszlovákiai magyar jelenséget?

— Azt, hogy szlovákiai magyar képzőművészet van-e vagy nincs, a kortárs nehezen tudja megítélni. Én annyit mondhatok, hogy vannak itt magyar nemzetiségű és anyanyelvű művészek, akik benn dolgoznak a szlovák szövetségben, és saját egyéniségüknek megfelelően művelik a szakmájukat. Hogy ennek van-e átfogó, egységes jellemzője, amire azt lehet mondani, hogy ez az ember reprezentánsa magyar nemzetiségű polgártársainak, ezt ma én senkire sem merem rámondani azok közül, akiket ismerek. Ha veszem az idősebbeket, akiknél már tisztábban látok, akkor egy Szabó Gyula, Bártfay, Lőrincz miért volna tipikusan szlovákiai magyar? Ha átteszem őket Erdélybe, s megmutatom egy angolnak, nem vesz észre semmit. Ha fogom és beállítom őket mondjuk a magyarországi művészek közé, akkor sem vesz észre semmit az angol. Ha átteszem őket Csehországba, akkor esetleg érződik, hogy egyik-másik vonása ennek vagy annak a műnek idegen a cseh művészetben, és nem tipikusan hazai. Erre a kis különbségre rámondani, hogy ez a szlovákiai magyar képzőművészet, túlzás volna. Ez sajnos fájó, de ez a művészet itt nem áll össze, és egyre nehezebben fog összeállni, mert az ilyen csoportosulás a mi századunkban egyre nehezebben megy. Ma ilyen vagy olyan -ista a művész, és ez a megjelölés sokkal találóbb, mint a földrajzi vagy etnikai megoszlás. Hogy van-e a szlovákiai magyar képzőművészetnek egységes jellemzője, arra nem válaszolhatok, mert bármelyik jelzőt használom, mindig kiugrik valaki: erre nem jellemző, arra sem. Viszont a másik oldalon, ha elmegyek Debrecenbe például, vagy Pozsonyba, s megnézem a múzeumokat vagy a köztéri szobrokat, ott sem találom meg azt, ami a kérdésre megnyugtatóan válaszolna. A klasszicizmus megszületésével ez a kategória kétségessé vált. Volt, amikor érvényes volt, a nemzetek nemzeti korszakában, de művészi szempontból sem előtte, sem utána nem lehet ezt a kérdést jogosan föltenni. Ha igen, csakis nyelvi, politikai, földrajzi szempontból. A probléma annyira bonyolódott, hogy lassan nem hogy nem az lesz a kérdés, milyen nemzetiségű az alkotó, hanem éppen a magyar származású Vasarelyre hivatkozva mondhatom, hogy sokszor az egyéniség jegyei is fölöslegessé válnak a művészetben. Van egy olyan tendencia, amely a műtől nem követeli meg az egyéniség jegyét. Ugyanakkor nálam például az a probléma, hogy mindezt látva, sejtve vagy megérezve, sokszor helyeselve is, van azért bennem valami népies kifejezési vágy, amit a népi íróktól szedett föl az ember.