Irodalmi Szemle, 1976

1976/1 - FOLYÓIRATSZEMLE - — IL —: A romániai Korunk harmadik kerekasztala: a mai nyelvészet

tóan, két fblyóiratoldalon, nagy elismeréssel. Méltatja Zsilka kiindulási pontját a szövegvizsgálatban, azt az elvét, hogy a szöveg nyelvi és tematikai összetevői együttesen ■válnak stilisztikai komponensekké, s külön kiemeli Zsilka fonetikai, ritmikai és morfológiai szintű méréseit, illetve azok néha meglepő eredményeit, szóhosszúság-vizsgá- latát, versszótani arányméréseit, s hangsúlyozza, hogy a stílusjegyeknek nem a meny- nyisége, hanem az aránya fontos, mert ebből következik az összefüggések, illetve a mennyiségi és minőségi okok föltárása. Szépen méltatja a recenzens Zsilka információelméleti vizsgálódásait, illetve ritmikai és zenei szempontú méréseit, s hangsúlyozza, hogy Zsilka az általa fölvetett kérdések megoldásával ,,példamutató módon hozzájárult a magyar szépirodalmi stílus statisztikai felméréséhez és információ-elméleti vizsgálatához.”

Ígéretünkhöz híven kitérünk még George Steiner Homo linguistícusának kissé részletesebb ismertetésére, bár legszívesebben együtt látnánk minden idevágó esszéjét, magyarul. Steiner szellemes és színes példákat hoz föl annak illusztrálására, hogy a jelentés a természeti formák alapstruktúrája, hogy minden identitás aktív közlemény, hogy ami nem kommunikál, az nem él, hogy kell a visszhang a közléseinkre, s hogy a föld „jóval az ember megjelenése előtt üzenetektől visszhangzott, pompázott és illatozott ... Ahol van többsejtű élet, ahol különböző biológiai törzsek élnek és versengenek egymással

, ott van, ott kell, hogy létezzen jelentéstagozódás. Csak az élettelen néma. Csak a totális halálnak nincs mondanivalója.” Itt tér ki aztán a nem verbális kódok tárgyalása után a verbális kódok — a nyelv — szerepére. A nyelv az információtárolás és -továbbítás egyik módja, amely szorosan és kölcsönösen az emberrel függ össze, egymást feltételezik. „Az ember embervolta, önmagának és másoknak kinyilvánított önidentitása — beszédfunkció. Ez a feltétel von mérhetetlen szakadékot közte és a többi élőlény között, embervoltában ez különbözteti meg. A nyelv az ember mineműsége, lényege; nyelve teszi őt felsőbbrendűvé”. Ennek következménye, hogy az ember ismeri a jövő időt, hogy van képzelete, hogy remél, de az is, hogy emlékezik, hogy ismeri saját történelmét. Nemi ösztöneinket is sűrűn átjárja a ,,nyelvi stimulusok versengő valósága" — hogy Steinert idézzük. Mindezek alapján joggal állítja, hogy „az emberi történelem egyetlen jelentős eseménye, melynek során az ember a természetből a kultúrába lép át, minden vonatkozásban az ember beszédkészségéhez kötődik”. Itt jut el aztán Steiner a genetika és a nyelvi kódok mély rokonságának tárgyalásáig, amelyről már volt sző, de amelyet Steiner invenciózusan, föltevések és sugallatok kíséretében tárgyal. Nincs kizárva — írja például —, hogy újra kell gondolnunk és a mostaninál árnyaltabbá kell tennünk a „fizikairól” és „szellemiről” alkotott felfogásunkat is... A lélektan valószínűleg a szemantikai dimenzió felé talál majd kiutat a primitív test-lélek empirizmusból.

Steiner kitér pár szóban annak a nyelvi fordulatnak történetére, amelyet századunk produkált a nyelv vizsgálatában, s amelyről fent szó volt. Steiner így zárja eszme- futtatását: Mégis Közép-Európa, közelebbről az 1900 és 1925 közötti Bécs és Prága volt az a színhely, ahol a „nyelvi fordulat" a legmélyebb és legkövetkezetesebb formában bontakozhatott ki. Maga a nyelv került a legmélyebb válságba, a szellem magára a kommunikációra tekintett most már bizalmatlanul. A modern nyelvészet ebből a válságból született. Ez a válság hozta létre a ma már klasszikusnak számító művek egész sorát is. Egyre mélyül a szakadék nyelv és jelentés között, veszi észre Hugo von Hofmannsthal (Brief des Lord Chandos, 1902]. Hiába a költő szenvedélyes ragaszkodása a személyes igazsághoz, ha nyelve elkoptatott hazugságoktól hemzseg. Ez a válság táplálta Karl Kraus mániákus meggyőződését, hogy a mondat világosságában iés tisztaságában rejlik a társadalom végső próbatétele”.

— IL —