Irodalmi Szemle, 1976
1976/1 - Jozef Kot: Robert Kušnier szerencséje
Jozef Kot Róbert Kušnier szerencséje Róbert Kušnier nemigen dicsekedhetett azzal, hogy minden nap rámosolyog a szerencse: ellenkezőleg, kora gyermekkorától üldözte a balsors, a szerencsétlen véletlenek és a körülmények kedvezőtlen találkozásai. Rendszerint egy aprócska hézag, egy parányi megingás is elegendő volt ahhoz, hogy a már-már karnyújtásnyira álló szerencse hirtelen elpártoljon tőle, elillanjon az orra elől, s minden újra visszazökkenjen a fásult hétköznapok megszokott kerékvágásába, ami ugyan ingerelte, sőt indulatba hozta őt, de nem tehetett ellene semmit. Szeptember havának második napján született, és már önmagában ez a tény is elegendő volt ahhoz, hogy ne vegyék őt be az iskolába, s ezzel egy termékeny esztendőt veszítsen az életéből. Egy hármas elrontotta az érettségi bizonyítványát és sosem jutott be az egyetemre, bele sem szagolhatott a hőn óhajtott régészetbe. Egy jelentéktelen kis vállalat jelentéktelen kis könyvelője lett olyan fizetéssel, amelyből csak épp annyira futotta, hogy szűkösen megéljen, kifizesse az albérletet Vraštiakné házában, meg az üzemi konyhákban vagy koszos önkiszolgálókban elfogyasztott szerény élelem árát. így aztán nem akart hinni a fülének, amikor azon az estén a rádióból meghallotta, hogy az ő sorsjegyét, melyet egyszer a téren, az utcai sorsjegyárus tolakodó unszolására vett — inkább csak az idős férfi iránt érzett szánalomból, mintsem abban a reményben, hogy nyer — hogy épp ezt a darabka papirost húzták ki, amelyen egy könnyen megjegyezhető szám —, hat hármas állt. Kis idő múltán, alighogy elmondták a rádióban a híreket, már teljesen megbékélt azzal a gondolattal, hogy alighanem csak önszuggeszció volt az egész, a bemondó valami egészen más számot mondott, lehetséges, hogy hasonlót, de biztosan nem az övét. Persze a remény szikrája mégsem hunyt ki benne teljesen, különben nem szánta volna rá magát olyasmire, amit egyébként sosem tett, hogy átkapcsoljon a második műsorra, s mégegyszer meghallgassa a híreket. De a bemondó hangja nem a kételyeit igazolta; megrökönyödve kellett tudomásul vennie, hogy annak a szerencsés sorsjegynek valóban ő a tulajdonosa, s ez olyan fordulatot, olyan gyökeres változást hozhat az életében, amelyről még legvakmerőbb ábrándjaiban sem álmodozott. Az első előtolakodó gondolata az aggodalomé volt, mihez kezd majd a váratlanul szerzett pénzzel, de nyomban visszazökkent a jelenbe, és csillapíthatatlan vágyat érzett bizalmasan tudatni valakivel roppant szerencséjét, osztozni benne, átruházni magáról mindenre s mindenkire. A nyikorgó lépcsőn lement a konyhába. Vraštiakné az asztalnál ült és egy kupac lencse fölött bóbiskolt. Amikor Róbert belépett, riadtan összerezzent, a szemüvege megbillent, egészen az orra hegyére csúszott, úgy látszott, már-már leesik, de az utolsó pillanatban mégis sikerült elkapnia a sárga bütykös, száraz, csontos kéznek. — Nem tud kopogni? — kérdezte haragosan Vraštiakné. — Bocsánat — mondta Róbert, ez alkalommal a megilletődöttség legkisebb jele nélkül, bár általában érthetetlen lámpaláza volt a háziasszonya előtt — elfelejtettem ... — Gyönge a szívem — mondta Vraštiakné. — Persze, maga azt szeretné, hogy már a föld alatt lennék. De az én házamat nem kapja meg, arról ne is álmodozzon. Kassán él az unokahúgom, majd ő örököl utánam mindent. Mindig a házzal meg a halállal hozakodott elő, pedig Róbert Kušnier a legkisebb érdeklődést sem tanúsította Vraštiakné háza iránt. Közte s a háziasszony között
