Irodalmi Szemle, 1976

1976/1 - Jozef Kot: Robert Kušnier szerencséje

— bár tizenöt éve lakott már nála — változatlanul hűvös volt a kapcsolat, sosem sikerült leküzdenie a három lépés távolságot, igaz, nem is kísérletezett vele különösebben. Az emberekkel való kapcsolataiban félszeg volt és félénk, a háziasszonyával a köszönésen és néhány elkerülhetetlen udvariaskodó frázison kívül néha napokig nem váltottak egyetlen szót sem, az idő pedig szaladt, s a negyvenévesen megözvegyült, törődött öregasszony, akinek az említett unokahúgán kívül (bár az unokahúg sohasem látogatta meg, még csak nem is irt neki, talán csak merő kitalálás, vélt támadások elhárítására kieszelt védőpajzs volt) nem volt egyetlen rokona vagy barátja sem, s kis házikója fogságában élte egyhangú életét. Róbert ugyancsak magányos és ember- kerülő volt, s az évek során épp úgy nem változott semmit, mint a háziasszony. Vraštiaknéval való viszonya tehát már attól a pillanattól kezdve, hogy a házába belépett, egyszer s mindenkorra adott volt.

— Csak mondani akartam valamit, Vraštiak néni — mondta mentegetőzve.

— Az egész városban nem talál még egy ilyen olcsó albérletet — mondta a háziasszony. — Ügy él itt, mint a sajátjában. Mit akar még?

— Nyertem — mondta Róbert mosolyogva. — Képzelje csak el, nyertem. Az én számomat húzták ki. El sem akarom hinni.

— No látja — mondta Vraštiakné. — Van, aki egész életében töri magát, akár a ló, másnak meg készen hull az ölébe minden. Hát van egyáltalán igazság ezen a földön?

— Én akkor talán mennék is — mondta Róbert. — Csupán ezt akartam elújságolni. Ne féljen, most már a segítségére leszek. Kifestetem az egész házat. És a vízvezetéket is megjavíttatom.

— Ez az én házam — mondta Vraštiakné. — Én nem vagyok rászorulva a maga pénzére.

— Jó éjszakát — mondta Róbert.

A háziasszony nem válaszolt. Csak föltette a szemüvegét és nekifogott a lencseválogatásnak. Róbert egy kissé elkedvetlenedett, csak amikor már kint volt a konyhából, akkor látta be, hogy egy mogorva és fösvény öregasszonytól nem is várhatott mást. Sőt, valami egészen új érzés, a káröröm kerítette hatalmába. Irigyel, gondolta magában. Irigyel, de mit is tehetne mást? A magány süllyesztőjébe lökte őt a sors, és örökre bezárta ebbe a börtönre emlékeztető, sötét, ütött-kopott házba. Nem is vehet hát tőle zokon semmit. Visszament a szobába, fölvette ünneplő ruháját, és kilépett az utcára. Egy pillanatig töprengett, aztán az autóbuszmegálló felé indult. Fölmegy Alfred Pakohoz. Alfred Pako a kollégája volt, szemben ültek egymással a hivatalban, és a labdarúgásról folytattak hosszadalmas vitákat. Pako szenvedélyes szurkoló volt, egyetlen meccsről sem hiányzott, s bár Róbert egész életében csak egyszer-kétszer látott futballmérkőzést, az újságokban rendszeresen figyelemmel kísérte a sporttudósításokat és így mindig állást tudott foglalni. Pako a közelmúltban szövetkezeti lakást vett, nyakig ült az adósságokban, mindez azonban nem látszott meg rajta, a legújabb divat szerint öltözködött, minden vasárnap kávéházba járt, a feleségét pedig nem engedte állásba. Pako havonta egyszer meghívta Róbertet televíziót nézni, ünnepélyes pillanatok voltak ezek, hiszen Kušnier ilyenkor puha fotelben ülhetett, a tévé képernyőjén félmeztelen táncosnők szökdécseltek előtte, Pakoné pedig kókuszos koszorúcskákkal kínálta. Most hivatlanul, bejelentés nélkül érkezett, de ez egy csöppet sem aggasztotta, ez a nap az ő napja volt, tudta, hogy ma mindent megengedhet magának, elvégre a szerencse kegyeltjei előtt minden ajtó kitárul.

Fölment a panelház negyedik emeletére. Kétszer megnyomta a csengőt. Pakoék úgy fogadták, mint valami rég várt vendéget.

— Nagyszerű, hogy jössz — mondta Pako. — Éppen a feleségem névnapja'van.

Róbert zavarba jött, megszorította Pakoné kezét, közben mormogott is valamit, amit

minden bizonnyal névnapi jókívánságnak szánt, ezúttal azonban nem a megszokott karosszékbe ültették, hanem terített asztalhoz, valahonnan egy harmadik tányér is előkerült, és még mielőtt ssóhoz juthatott volna, már sonkát, fehér kenyeret kellett ennie és fanyar házi bori innia hozzá, amit Pakonak küldtek hazulról a szülei.

— Csak ne húzétdozz — kínálta őt Pako. — Elsőrendű bor. Annyit ihatsz belőle, amennyit csak akarsz, és egyáltalán nem rúgsz be tőle.

Pakoné később leszedte az asztalt, kivitte a konyhába a tányérokat, Róbert és Alfréd pedig kettesben maradt.