Irodalmi Szemle, 1976

1976/9 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Utak, irányok (Beszélgetés Nagy Jánossal)

9 A családod?

— Apa a háború után tervező volt az építővállalatnál, végre a saját szakmájában dolgozhatott, anya otthon volt, a háztartá&t vezette. Hárman voltunk testvérek, Laci bátyám öt évvel idősebb, Marika tizenegy évvel fiatalabb, mint én. Apa sokszor kezdte elölről az életet. Volt egy ideig, pontosan 1941 és 1945 között könyvesboltja, Komáromban, a mai sportszerüzlet helyén a Nádor-utcában. Mi gyerekek akkor Ismerkedtünk a könyvek világával. Az állástalanság idején átképezték a diplomásokat, s mivel apa sok nyelvet tudott, elment egy könyvkiadóba, a Grillhez, levelezőnek. Ott több Íróval megismerkedett, Szabó Dezsővel például, és kitanulta a könyvszakmát. Kaptunk állami kölcsönt, ez arra elég volt, hogy nagyapám házában egy szobát át tudtunk alakítani, egy ismerős asztalos készítette el a berendezést. Az első eladandó könyvek apám saját könyvei voltak. Apunak érdekes elképzelései voltak, ő nem is boltot akart tulajdonképpen nyitni, hanem inkább valami klubfélét, ahol néha éjszakába nyúló viták folytak. Jártak oda régi barátai, bencés papok, hivatalnokok, katonatisztek, munkások, kommunisták, például Farkas Kálmán apja, aki akkor cipész volt, később moziigazgató lett, szóval egy heterogén társaság. Vitatkoztak, váltották meg a világot. Érdekes szabad fórum volt, de olyan hely, ahol például egy cipész vitatkozott egy bencés pappal vagy katonatiszttel. Ahol apu valami hézagot látott, a vita szerint a vi- tázók kezébe adta a megfelelő könyvet. Mindezt persze a bátyámmal végighallgattuk, végigücsörögtük, míg csak el nem aludtunk. Tíz-tizenegy éves koromig volt ez így, tehát alapélmény volt, meghatározó. Érteni persze nem értettem, miről folyik a sző, de a szelleme bennem él. Érdekes volt, hogy szemben laktak velünk a bencések, a gimnázium tanárai, egy csomó egészséges férfi, csak átszóltak, s én mentem. Nekik szükségük volt a gyermekre, egyikkel játszottam, másiktól féltem, egyiket tegeztem, másikkal bokszoltam, rajtam gyakorolták az apai ösztöneiket: az iskolában nagy kamaszokat tanítottak, szükségük volt a magamfajta kisgyerekre. Ennek ellenére nem neveltek vallásosan, apám ateista volt, és nem is követelték meg tőlem ezek a paptanárok a vallásos neveltetést. Ugyanakkor egy öreg kommunista tanított először rajzolni, egy Jaros nevezetű öreg munkás. Sven Hédin könyvében találtam rajzokat a Keletről, tevéket, puskás arabokat, ezeket másolgattam: innen ered talán bennem a Kelet szeretete. Anyám otthon volt. Sokat olvasott, kézimunkázott, nagyon csöndes ember volt, tőle örököltük művészi hajlamainkat. Lánykorában verseket írt, ezek komáromi lapokban meg is jelentek. Anyai ágon állítólag Kosztolányi családjával is rokonságban álltunk.

0 Zongorátok is volt?

— Egyszer volt, egýszer nem volt. Apu zongorázott, egyesek szerint jól. Zeneszerzőnek készült, de a család úgy akarta, hogy gyakorlati pályát válasszon, így lett belőle közgazdász.

Akkor viszont nemcsak édesanyátoktól örököltétek a hajlamaitokat.

— Akkor nem... Isten tudja, hogy vagyunk ezzel. Apám rajzolgatott is, de sohasem mutatta meg nekünk. Volt egy olyan álma, hogy ha anyagilag összeszedi magát, fölújítja a Komáromi Lapokat.

$ Édesapád öntudatos komáromi polgár volt?

— Nem, ő világpolgár volt. Nem éltek benne vallási vagy nemzetiségi megkötöttségek. Sok nyelven olvasott és írt, bár ennek ellenére még Bécsben sem járt soha. Sajnos, nyelvérzékünket anyánktól örököltük, aki viszont csak két szót tudott megtanulni szlovákul: kleba, nyekrics, persze magyarosan.

9 Indult egyszer egy városi orosz tanjolyam, ahol mint jó oroszos gimista magam is tartottam néhány órát. Édesapádat is oktattam, vagyis a nyelvi érdeklődés sohasem veszett ki belőle . . .

— Utolsó pillanatáig a szótáraival volt elfoglalva. Ha kaptam egy-egy idegen, német, angol, francia nyelvű levelet, kapásból fordította. Tudott latinul, ógörögül, megtanult olaszul, később írni-olvosni oroszul is.

@ Hallásotok nemigen volt.

— Nem, viszont a zenére másféle hallás vagy érzék fejlődött ki bennem. Utolsó reménységem a nagybőgő volt, miután minden lehető és lehetetlen hangszert végigpróbáltam, de rettentő nagy fájdalmamra semmi sem ment. Ha viszont más melléüt egy hangot, azt észreveszem. Szeretem a zenét, hatni tud rám.