Irodalmi Szemle, 1976

1976/9 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Utak, irányok (Beszélgetés Nagy Jánossal)

s ami figyelmünket is bizonyosra és folytonosra irányítja. Állandó értékekre a változásban s a bizonytalanban. Nagy konokság és nagy fegyelem kell az ilyenhez.

Nagyszerűek a plakettjei. Előbb egyes darabokat készített, később sorozatokat is. Liszt Ferenc, Bartók, Kodály, Csontváry, Juhász Ferenc, XXIII. János. Sorozat a szerelemről. Magyar népballadák. Kálvária. Gyászoló asszonyok.

Vannak sebei, de nem magán-, hanem közérdekűek. János halk ember, fojtott, fátyolos hangon beszél. Bevallom, kezdetben megmosolyogtam, sőt opponáltam is, ha az újságírókat szidta, mindig halkan, amiért nem foglalkoznak képzőművészetünk dolgaival, eseményekkel, alkotókkal, mintha egyszerűen nem is léteznének. Ma már nem mosolygok,- ellenkezőleg, vele együtt kérdem magam is: miért nem tesszük? Miért nem hirdetjük, hogy számontartjuk egymást, és egymásban önmagunkat?

$ Mikor és hol születtél?

— Rákosszentmihályon, 1935. június 17-én. Szentmihály egykor nagyközség volt, ma Budapest része.

0 Mire emlékszel egykori szülőhelyedből?

— Hogy mire? A fantasztikus nyomorúságra. Az akkori Magyarországon az értelmiség nyomora nagyobb volt, mint a parasztoké. Apa állás nélküli értelmiségi volt, közgazdász. Csendőrnek, vasutasnak, villamoskalauznak nem vették föl, mert egyeteme volt, és megfelelő állást nem kapott, nem volt elegendő értelmiségi munkahelye az országnak. Élményeim? Ettük ugyanazokat az ételeket: krumplit, babot. A babszemeket klhaiásztuk a levesből vagy a főzelékből, zacskóba gyűjtöttük, később onnan szemel- gettük. Emlékszem: apám utolsó cipőjével begyújtottunk, ültünk a sparhelton, és kiégett alólunk az újságpapír.

— 1940-ben jöttünk haza a nagyszülőkhöz, Komáromba. Apa komáromi volt.

All-e még a szülőházad Rákosszentmihályon?

— Kerestem, de nem találtam. Nagyon fájt. Vaktába mentem. Most már megtalálnám, megvan a címe. Tudom, hogy áll.

® Komárom ... Milyenek az első komáromi emlékeid?

— Kinevettek, ment az iskolában pestiesen beszéltem. Ott is elég szegényesen éltünk. Jött aztán a háború. Azok már szörnyű élmények. Éjszakai riadók, rohanások, sziréna, bombák. Rohanás az erődökbe, a várost övező várfolyosókba. A sok katonaélmény: németek, oroszok. A háború után a hosszú bizonytalanság, megint egyszer. A hadijátékok, a sok lőszer, amit gyűjtöttünk; robbantottunk, az egyiknek a keze ment rá, a másiknak a lába. Amit a tűzszerész ma félve csinál, azt mi játékból műveltük. A bizonytalanság: járunk-e iskolába vagy sem, a kitelepítések. Egymás után vitték a barátainkat. Nem, Csehországba nem, tőlünk inkább csak Magyarországra. Csavarogtunk, robban.gattunk, bucsúzkodtunk. Űj nyelv, új iskola, új problémák. Két és félszer jártam az első gimnáziumi osztályt: tüntetések, verekedések, találgatások: kit visznek és mikor, lbkolába nem volt kötelező járni, otthagytam az iskolát, átcsavarogtam egy félévet. Ki akartak rúgni, mond.ák, küldjem be apámat; én nem küldtem, tovább csavarogtam. Másodszor is nekirugaszkodtam, akkor megbuktattak. Harmadszorra aztán, polgáriban, valamelyest már tudva a nyelvet, tovább engedtek. Három szlovák polgári osztályt végeztem el, iskolaátszervezések voltak — átmentem a magyar gimibe.

@ A szlovák iskolára hogyan gondolsz vissza, az öt évre?

— A gimnázium szörnyű volt. Magoltattak, de nem tudtam, mit magolok. Tudtuk a helyesírási szabályokat, de alkalmazni nem tudtuk őket. Aztán átmentünk polgáriba, ott már másféle tanáraink voltak, egészen másként álltak hozzánk. Oda járt Liptay Lotti, Szató iván, többek között. Ott is baj volt, ha magyarul beszéltünk, de az nem zavart bennünket. Éltük a kisdiák életét, a mai magyar gimi mögött a szlovák gim- náiium épületében. Itt már lányok után is jártunk, érdekelni kezdett az irodalom, ez vagy az a szakterület, a nyelvet is tudtuk már, készültünk valamilyen iskolába tovább tanulni. Észrevették, hogy tudok rajzolni. Dušek igazgatónak, a múzeum későbbi igazgatójának, gimnáziumi történelemtanárunknak a doktori disszertációjához én rajzoltam a római kori cserepeket. Akkor éppen régész akartam lenni, de talán még inkább erdész meg művész meg közgazdász az apám után — minden hónapban más. Akkor nyíltak meg a magyar iskolák, átléptem, belevetettem magam a pionírszervezet munkájába, először pionírvezető lettem, később, a magyar gimiből tanfolyamra küldtek Szentgyörgybe, így lettem járási pionírvezető.