Irodalmi Szemle, 1976

1976/9 - Zalabai Zsigmond: Mérlegpróba (A „Négyek” költészete)

untattak a léckerítések, / Szűk lett a falu, szűk az utca, a nap a láthatárra bukva I integetett, húzta a testem, / kigyúlt a menés vágya bennem ...” ). Ezt a vonulatot gazdagítja Bárczl István verse is, azzal az esztétikailag nem lényegtelen hozadékkal, hogy nemcsak fogalmilag fejti ki a költő életérzését (mint Gál- és Tóth Elemér-idézetünk), hanem megteremti a lírai én tudatállapotával egybehangzó nyelvi szinkróniát is.

Az udvar négyszögét a dialektikus szemlélet, a tagadás és állítás egyidejűsége I „se Prága — mégis Prága”), az ismétlések, gondolatalakzatok, a tárgyak áradása, az ellentétek („dicső születések” — „tragikus halálok”!, a konkrétből elvontba (jelképi- ségbe) átcsapó képek {„almaja-akasztója”), a végleteket sűrítő groteszk („villányi szálló trágya akár a rakéta”], az új és új jelentésekkel gazdagodó, majd végül a háromszor megismételt „cellá”-val egy-jelentésűvé redukált „udvartörténelem” metafora szinte robbanó feszültséggel tölti fel.

A Bárczi-vers „falut meghaladó érzelem- és tudatvilága” mint a provincializmus ellenszere, mint a modern korral és az egyetemes emberi problémákkal való találkozás akarása a Fröccsenj élet szerelemmel Tőzsér Árpádjának „világgá taszító menés- düh”-ével rokonítható.

A Tükör előtt harmadik ciklusa, a Téboly már teljesen ennek az új ars poeticának a jegyében fogant. E „konkrét-elvont irányú intellektuális líra” (Tőzsér Árpád) nyomai azonban már az első két ciklusban is fölfedezhetők. A Hieroglifák a konkrétból indul /„Az utca sarkán bömböl egy gyerek. / Ne írj, a vers ne legyen szomorú.”), hogy aztán feloldódjék az általánosban és időtlenben: „Az utca sarkán bömböl egy gyerek, / éjjel-nappal hallod, pedig néma.” Ugyanez a folyamat játszódik le a Betléri képeslapban. A konkrét és absztrakt síkok közötti váltások egyik legszebb eredményét azonban a Szárny nélküli madár kínálja: „Öcsém rajzolt, a papíron / roskadt háztetők és egybenőtt I utak, óriás, / egy vonal, háztetők, mintha kótyagos mesteremberek / dobáltak volna elképzelést, erőt, ( és épült, egyre nőtt / a monstrum város, / rajzolt a gyerek, / absztrakt vonalakkal / határolt terek / születtek szépen, sorban ...” — ez a költemény első síkja. Sajtelmes irrealitása (monstrum város egy papírlapon!) és az absztrakt tér képzete a következő sorokban fölerősödik, s a jelzős szerkezetek bizarr- sága már a káosz élményéről tudósít: .. és nézte hosszan, / majd kék holdat festett hirtelen, / és volt még virág, / folyó és ikon, / egy furcsa szép lány állt az új hídon, I fésülgette hosszú, lila haját, / arcát a fiú nem rajzolta ki, / én festettem kék szájat neki, / magamnak meg piros és zöld szakállt.” A konkrét elvontba, a látvány látomásba csúszott át: a rajz — különösen hogy a költő önmagát is belehelyezi a képbe — a belső világ a lélek nyugtalanságának ábrájává lényegült. A szokatlan képzetkapcsolások, a groteszkek tovább fokozzák ezit a nyugtalanságot: „Altiunk a hídon, / rekedt hangú kakas kukorékolt, / és mintha fejünk jötött vágtatna a folyó, / zápor ömlött, t kente a színeket, / szétmosta a nehéz boltíveket, / kék holdat, s vetkőztette a lányt.” Az irreális táj bizarr színvilágát egy gyors váltás után nagyon is reális mindennapi szomorúságok felhősítik el, majd a vers utolsó két sorában ez a reális diszharmóniaélmény ismét az általános, az elvont síkjában jelenik meg: „Es szólt a lány: / Komám, előbb a dohányt, / És szólt anyám: / Egy fillér se maradt. / És szólt nagyapa: Meghalt Kennedy / Öcsém meg rajzolt még egy madarat, / de nem volt szárnya neki.”

Bárczi István világszemléletét hitelesnek, harmóniakeresését őszintének érezzük, hiszen lírája hátterében egy kemény, nyers, érdes világ áll (kedvelt motívuma — iőzsér Árpád is fölfigyelt rá — a törött uas). Emberképe is illúziótlan: „Mintha a szobrok csarnokában / merengnénk szótlan, hidegen: / vagyunk immár önmagunkhoz is / különc, mogorva, idegen” (Különcök], Világszemléletének illúziótlansága vezette el őt a versbeli dialektikáig is: tárgyai, képei gyakran önmaguk ellentétébe váltanak át. Még íélresikerekedett verseiben is meg-megállít néhány sor. A Prédikátorból idézzük: „Hisz- szük a kés, a kenyér illatát, / a kés meg olyan, mint a bajonett, / legyőztük a magunk vadállatát, / s nem tudtuk, hogy jiadzik újra egy.” A szélső pólusok, a „tudósok” és „bolondok” egybelátásának képességéből, a technikai civilizáció ellentmondásainak átéléséből fakadtak Különválva, Napraforgók és Kísérletek című költeményei. A gépi világ, az „alfák, érők, képletek” determinálta ember életérzését líránkban csak az Apage, Satanas Zs. Nagy Lajosa tudta megfogalmazni olyan erővel, mint Bárczi: „Kísérletek. Egy nyúl szalad. / Hat lábon jut. Kísérletek. / Tudósok agyában jakadt / megváltások és végzetek. / Kísérletek. Újsághírek. / Arany, ARANYMEZŐK A HOLDON. /