Irodalmi Szemle, 1976

1976/1 - FOLYÓIRATSZEMLE - — IL —: A romániai Korunk harmadik kerekasztala: a mai nyelvészet

nyelvjárás igetöveiről, igei jeleiről és személyragjairól írt monográfiát. A névtan területén is Kiváló eredmények születtek: B. Gergely Piroska Kalotaszeg személyneveiről írt monográfiát, Gálffy Mózes, Márton Gyula és Nemes Zoltánné Torja község társzavait gyűjtötte kötetbe, a kolozsvári tanszék munkaközössége pedig elkészítette a Romániai magyar tájszótárt. A szótörténet, névtörténet és nyelvjárástörténet nagy magyar művelője, Szabó T. Attila néhány hónapja jelentette meg az Erdélyi Magyar Szó- történeti Tár első kötetét, amelynek méltatására a közeljövőben az Irodalmi Szemle még visszatér. A stiliszitkát Szabédi László három könyve (A magyar ritmus formái, Nyelv és irodalom, Kép és forma), továbbá P. Dombi Erzsébet szép, Öt érzék ezer muzsikája című könyve, a szinesztéziák monografikus földolgozása, J. Nagy Máriának A szó művészete című stilisztikai elemzéskalauza, Bartha János, Horváth Tibor, J. Nagy Mária, Szabó Zoltán Kis magyar stilisztikája és Szabó Zoltán Kis magyar stílustörténete képviseli. A kétnyelvűséggel három munka foglalkozik: Márton Gyula a románnak a moldvai csángó nyelvjárásra gyakorolt hatását dolgozta föl részletesen, Balázs László Szovát bilingvizmusát vizsgálta meg, Zsemlyei János a Kls-Szamos menti magyar nyelvjárás román kölcsönszavait dolgozta föl. A munka természetesen minden vonatkozásban tovább folyik — a nyelvészek terveiről és folyamatban levő kutatásairól a Korunk 1973-as Évkönyve számolt be részletesen.

A nyelvtanítás bennünket is érdeklő problémáiról Teiszler Pál beszélt, mégis inkább Cs. Gyímesi Évát idéznénk részletesebben, azt, amit a nyelvművelés jelenéről és eszményi jövőjéről mondott. „Sajnos, a nyelvművelés ma egy kissé lenézett, periférikus tevékenység, amelyhez nem érteni nem szégyen, hanem valahogy a tudósi önérzettel összeegyeztethető erény. Való igaz, hogy a nyelvművelés nem tudomány abban a formában, ahogy ma folyik. Nem azért tudománytalan, mintha nem támaszkodnék eléggé a nyelvészet különböző ágaiban elért eredményekre, hiszen ebből a szempontból eléggé >itudományos«, hanem azért, mert a többé-kevésbé szórványosan előforduló nyelvi vétségek szórványos javítgatásával foglalkozik, és nem tervszerűen, a társadalom, a nyelvközösség beszéd- és írásmódjának objektív és minden térre kiterjedő felmérése alapján bontakozik ki. A »kint az életben« megfigyelt nyelvhasználati botlásokat a jelentéstani és grammatikai szabályrendszerhez méri, ahelyett, hogy a nyelv valóságos életének, helyzetekhez kötött funkcióinak, társadalmilag differenciált kódjainck alapos ismeretéből és igényeiből, a nyelvhasználat grammatikákba még nem foglalt szabályaiból indulna ki. Bizonyos mértékig érthető ez a szórványos, impresszionista jelleg, hiszen a nyelvtudomány magával a nyelvhasználattal csak határzónáinak újabb fellendülése után kezdett foglalkozni. A mai igényeket kielégítő, valóban tudományos nyelvművelés elképzelhetetlen a nyelvhasználat módjainak különböző társadalmi rétegekre kiterjedő, alapos, tudományközi apparátussal végzett felmérése és a nyelvművelés tervszerűsítése nélkül. A tervszerű nyelvművelés, a »language planning« ma már nem ismeretlen egyes európai országokban. Ez tulajdonképpen a nyelvszociológia modern módszereivel, a nyelvi permanencia-kutatással foglalkozó több tudományszak művelőinek, a különböző szakmájú értelmiségieknek összefogásával, s persze bizonyos anyagi támogatással képzelhető csak el. A nyelvművelés így válhat tudománnyá, s ez elengedhetetlen feltétele annakt hogy valóban hatékonyan töltse be emberalakító, nevelő feladatát. Ha a nyelvművelés célja az, hogy bizonyos iskolázási Időszak után mindenki művelt anyanyelven, a nyelvhasználat teljes repertoárjának birtokában beszéljen és írjon, olyan szinten, amely körülbelül Bernstein »kidolgozott kód«-jának felel meg — akkor a nyelvművelőknek lakik, ha lehet pedagógusok is) elsősorban e művelt nyelvhasználat, a kiművelt kód szabályainak tudatosítását kellene elvégezniük. A nyelvi műveltség hivatásos terjesztőjeként kellene működnie például minden szaktanárunknak, hogy a kötelező tíz osztály elvégzése után minden gyermek meghaladja az ún. »korlátozott kód« nyelvhasználati fokát...”

Péntek János a Korunk Szemle-rovatában Cs. Gyímesi Éva: Mindennapi nyelvünk című könyvét recenzálja (a könyv a bukaresti Kriterion Könyvkiadónál jelent meg 1975-ben). A recenzens külön és többször is a szerző személyes erkölcsi felelősség- tudatára, erkölcsi hitelére irányítja figyelmünket, amely révén hatni képes a nyelvet használó emberre, és nagyra értékeli nyelvművelő tevékenységét.

Ugyanitt hazai témával is találkozunk: Tarr Viola Zsilka Tibornak Budapesten megjelent Stilisztika és statisztika (Akadémia Kiadó, 1974) című könyvét ismerteti beha