Irodalmi Szemle, 1976

1976/9 - Zalabai Zsigmond: Mérlegpróba (A „Négyek” költészete)

őrületesen ütlegeli szegényt”.) A C tételben a párhuzamvonás következik: a természet jó, a civilizáció rossz, az ember romlott, nemcsak a kutyát ütlegeli, hanem „szabad idejében / ezenkívül még puskát is csinál és világháborúra / játszik.”

Ide kívánkozik Max-Paul Fouchet egy gondolatmenete: A próza lehet költemény, de a költemény nem lehet próza: nem az a hivatása, hogy elmeséljen valamit, hanem hogy szembeállítson egy hirtelen evidenciával, és legföljebb azért engedjük meg neki az elbeszélést, hogy rávezessen vele erre az evidenciára.” A Batta-versek leggyakoribb hibája, hogy ia „rávezetés” nem egy újszerű „evidencia”, hanem egy-egy esztétikailag megvalósítatlan, explicite kifejtett, moralizálásba fulladó gondolat — magyarán: közhely — felé irányul. Batta, ahelyett hogy megteremtené a gondolat nyelvi adekváció- ját, a könnyebb megoldást választja: a moralista pózába vágja magát, prédikál („...segítsetek / a hétköznapokba is átvezetni / a karácsonyi meleget” — Karácsonyi, szamaritánuskodik. Egyik versében egy „nagyon csúnya pincérlány” és egy „szép nő" kontrasztja után így oldja fel az ellentétet: „Ha a fájdalom / alma lenne, / odamennék hozzá / s így szólnék: Kisasszony, / törjük ketté / azt a gyümölcsöt. / A felét én eszem meg.” Ugyanez a képlete — bizonyítván, hogy költészete a későbbiekben sem szabadult meg hibáitól — egy harmadik kötetbeli versének, a Tanulmány a cseresznyehajú Rómeóról címűnek is. Az alaphelyzet: „A Kürt téren / asztallábnál alig magasabb, / púpos, / vörös hajú ember halad...” A „rézsörényű púpos” egyrészt a gúny céltáblája, másrészt a közöny áldozata. Csupán a költő érvel amellett, hogy a „stopplám- pafejű” is ember. Véleményét egy képzavarral dúsított természettudományi közhelybe bugyolálja: „türkiz szalmaszálakon / ő is levegőt szippant / s az abban lelt oxigénnel frissíti vérét.” Majd a megértés póza következik: tudja a költő, érti a költő, hogy a „cseresznyehajú” számára „Az alkohol a legjobb barát, / az egyetlen haver, / segít átformálni a világot.” S hogy „igazságát” Batta szemléletessé tegye, megfejeli azt egy „költői” képen is: „Az alkohol szikrázó kórusa / nem zengi: I Púpos, cinóberhajú emberben / nem rakunk tüzet!” (Vajon milyen lehet az „alkohol kórusa”?! És az a bizonyos „szikrázó kórus”?! Hát még a „tüzet rakó kórus”?!) A vers záróakkordja a szamaritánus jajkiáltása: ha a rézfejűt a jövőben is „olyan közönyös tekintetek lövik körül, / mint az imént, / fölrobbanok talán./ Nem a méreg robbanótöltetei vetnek szét — la fájdaloméi!"

Batta György verseiben a tisztaságvágy, a harmóniaóhajtás csak elvétve találja meg a zavartalan hangot. Érzi a kor nagy problémáját, a háború veszélyét, tucatnyi verset írt az embertelenség ellen. Maradandó értékű „békeversre” azonban csak elvétve találunk rá köteteiben. Majd minden próbálkozásában túlteng a nyelvileg és gondolatilag megvalósítatlan anyag. A Csillagrács vakít ban a „bivaly nagy” részeg apa és a „borsszem fiúcska” kontrasztja után a C tétel a „borospincét” a „gázkamrával”, a „csillagrácsot” a „lágerek szögesdrótjával”, a részegséget a „fasizmussal” (!) azonosítja. Csupa eltolódott arány, torzulás, történelemzavar a Jézus című példázata is: az „atomkori Krisztus” nem tudja megváltani a világot, mert „fejbe kólintja rózsafák ága”, s ilyetén- formán elkábítva őt, „fortyogó levesébe veti a háborúk vérszín királya.” A kép- és gondolatzavarok az első kötetbeli gyermeki látásmód és tisztaságigény torzult válfajával, bántó naivitással fonódnak össze: „Járok körül ! ezen a csillagon, / szemem torko- lattüzei (?!) pillanatonként villannak, / órám másodpercenként dördül (?!) és még mindig nem pusztítottam el / minden rosszat!" /Űtirajzok). A Sóhaj megint csak annak a vulgáris költészetfelfogásnak a bizonyítéka, melyben épp a költőiség sikkad el a nagy-nagy — de semmitmondó — moralizálásban: „Az írás / olyan füst, / amely / a titokzatos koponyából szivárog, / megmagyarázva cgy-két sóhajt (...) ha már így, / együtt élünk / e planétán (...) testvérek legyünk legalább!” Ennek a versnek a füstje (képzavara: füstírás?! magyarázó füst?!) bizony nagyobb, mint a lángja. Mert „mondanivalója” csak a „Szeressük egymást, gyerekek” slágerbölcsességével mérhető.

A frázistúltengés okát a világlátás bizonytalanságában kell keresnünk. A szentimen- talizmus, az érzelgősség, a nagyotmondás a meg nem gondolt gondolat kompenzálási próbája. Sikertelen próbája, persze. Mert például az Alom a rákról gondolatszegénysége szinte önmagát karikirozza: „Rákot űzött könnyes szemmel, / rendért fordult a világhoz, / ki segítné, mi segítné I ha ott kint is minden rákos?” Valóban minden „rákos”? Ennyire egyszerű, egyértelmű, egyarcú volna a „világ”? Ugyanaz a „világ”, amelyről Batta Az utolsó hazudósban — az ellenkező végletbe esve — ezt állítja: „Tudom, /