Irodalmi Szemle, 1976

1976/9 - Zalabai Zsigmond: Mérlegpróba (A „Négyek” költészete)

Zalabai Zsigmond mérlegpróba jA „Négyek” költészete) A Fiatal szlovákiai magyar költők nemzedékének porondra lépése — 1958 — után néhány évig úgy látszott, elapadt a lírai utánpótlás forrása. A hatvanas évek elején aztán szinte egyszerre kaptak nyomdafestéket Gál Sándor, Tóth Elemér, Batta György és Bárczi István versei. A „Négyek” közös bemutatkozására az Irodalmi Szemle vállal­kozott (1963/5). Tőzsér Árpád, az alig néhány évvel idősebb költőtárs a fegyverbarátot üdvözölte bennük; kis versantológiájuk élőbeszédében arra mutatott rá, hogy Gálék tulajdonképpen az 58-as költői mezőny lírafrissítő eszményeit, korszerűsödési törekvé­seit folytatják tovább. „Jelentkezésük — írta — nem volt olyan látványos, mint a miénk 1958-ban, de erről talán nem is annyira ők, mint az irodalomkritika tehet: jelentkezésüket alig vették észre. Őket nem kiáltották ki új nemzedéknek, mint min­ket. Igaz, hogy élményviláguk nagyon is rokon, sőt azonos a miénkkel, új, külön cso­portot hát nem alkothatnak. Ök csak jöttek és felzárkóztak, helyébe léptek azoknak, akik a »Nyolcak” közül lekoptak, lemorzsolódtak, jelezve, hogy még csak most van nálunk kialakulóban az a nemzedék, amelyet ötvennyolcban bejelentettek: az a nemze­dék, amelynek a háború előtti világ már történelem, s amelynek első s meghatározó élménye a háború volt.” Alábbi portréinkban a „Négyek” pályaképének alakulását próbáljuk nyomon követni; a csoport összegező értékelésére, az 58-asokhoz, illetve az Egyszemű éjszaká-sokhoz való viszonyulásuk taglalására helyhiány miatt csak egy-egy utalásban térhetünk ki. GÁL SÁNDOR (1937 —) Hosszú ideig tartó kísérletezés, fokozatos kibontakozás és végül a költészetünk élvo­nalába való kerülés szakaszai követik egymást a „négyek” — s egyben a középnemze­dék — egyik legsokoldalúbb alkotójának, Gál Sándornak a pályáján. A „legyek újra- látója a világnak” programjával lépett líránkba, s bár változatos stíluspróbálkozásai, formakísérletei, intenzív élményanyagkeresése már korai köteteiben is sejtettették, hogy Gál a költészetünket korszerűsítő Tőzsér—Cselényi—Zs. Nagy vonalhoz kíván fel­zárkózni, tulajdonképpen csak harmadik kötetében találta meg névadó önmagát. Az Arc nélküli szobrok (1964) versei szinte kivétel nélkül fönnakadnak az igénye­sebb szemlélet rostáján; a kötet a tétova hangpróba könyve, sok romantikus vonással, rengeteg szemléleti hibával, közhelyszerű gondolatokkal, slágerbe hajló nagy számú szerelmes verssel, mögöttes tartalom és gondolati igény nélküli leíró költeményekkel jTavasz, Nyár, Tél), erőtlen portrékkal [Öregek, Apám), a Világ-, Béke-, Idő-, Élet-féle nagybetűs fogalmakkal bajlódó „gondolati” lírával, az élményt nyersen tálaló, érzel­mileg túlfűtött, szentimentális riportversekkel (Mindenen túl, Novemberi játék, Nem érkezik meg mindig, akit várnak). Sajátos élményanyag, gondolati súlypontok és szer­zői perspektíva nélküli kötet az Arc nélküli szobrok; „lázasan hevített s amellett naiv, patetikus szavai általánosságban örökérvényű igazságokat és jóhiszemű kívánalmakat tartalmaznak” (Milan Pišút). Formájában és nyelvezetében is lépten-nyomon tetten ér­hető a bizonytalanság: terjengős, laza szerkezetű szabad versek váltakoznak Nagy László i — jócskán felhígított — népdalutánzatokkal, prózába hajló direkt vallomások

Next

/
Thumbnails
Contents