Irodalmi Szemle, 1976

1976/9 - Zalabai Zsigmond: Mérlegpróba (A „Négyek” költészete)

finomkodó irodalmiaskodásokkal („Már minden halkul / A szellő ált húr / Alig hogy ledben" — Ott túl a kerten) és azokkal a sajátos tárgyias, dezantropomorfizálő képekkel, melyek majd az érett Gál Sándor lírájában válnak jellegadóvá: formát meghatározóvá és tartalomhoz simulóvá.

A prózai élményelmondástól, a frázisoktól és az érzelgősködéstől, a sokféle — költészetét ömlesztetté és jellegtelenné tevő — poétikai hatástól második és harmadik kötetében próbál megszabadulni (Napéjegyenlőség, 1966; Szabad vonulás, 1969). Mindkettő a kísérletezés, az önmagát keresés könyve, s noha részben tovább viszik a költő korai lírájának valamennyi hibáját, két lényeges hozadékuk nem kerülheti el ö figyelmet.

Az egyik: Gál egyre gyakrabban termeti meg — stílusinterferencia nélkül, tiszta formájában — azt a verstípust, melynek legszembetűnőbb vonása „a dolgok totális leltára” (Tőzsér Árpád), a modern cseh költőktől eltanult, a szubjedtum érzésvilágát a tárgyakba kódoló, halmozásai, felsorolásai révén rendkívül dinamikus poétika, amely a tárgyak áradásában közeit és távolt, múltat és jelent, köznapit és történelmit, egyénit és közösségit, alanyit és tárgyit mos össze, másol egymásba. Korai példája ennek a módszernek A kútnál című vers, amely az ellentétes minőségek ütköztetésével (csend — jaj), a tárgyak szimbólummá válásával, az idő- és, térfogalmak váratlan tágulásával tűnik ki: „Járok ide a kúthoz vizet merek 1 körül a csend homokja pereg / iramlanak a percek s a távoli ég / az őszi tájak pompáját meri / mint én a vizet a csendet a jajt / két kannámba s mire hazaérek / a földig rogyok mert nehéz / ilyen két teli kanna már / itt Európa legközepén ...

A másik hozadék: A kútnál az „itt és most” verse; vele kezdődik a Gál Sándor-i költészet földrajzi — egyben tehát társadalmi — kontextusának a fölvázolása. Ezt a kontextust alapvetően két élménykör határozza meg: az egyik szociológiai, a másik pedig történelmi vonatkozású. Kezdetben — mint a középnemzedék szinte valamennyi tagja — a hagyományos paraszti világ átalakulását, a gyermekkori szülőföld harmóniájának szétfoszlását, a paraszti közösségből kiszakadt értelmiségi magányát, útkeresését vizsgálja (A mindenség alatt, Észrevétlenül, Növekvő idegenségünk, Félelem, Szomorúságom nem mondhatom el senkinek, Hívás messziről), sajnos, nem egyenletes esztétikai szinten; direkt vallomások, érzelemexplikáló sorok, olykor frázisok gyöngítik az élmény hitelét. Mégis: ezekből a fél-elégikus versekből nőnek majd ki később azok a visszafogott, a tragikumot is szenvtelenül megjelenítő Gál-versek, melyek költészetének jelleget adnak.

Lírája társadalmi kontextusának másik meghatározója a történelem, ezen belül is a gyerekfővel átélt háború s az azt követő — nemzetiségünk életében mély nyomokat hagyó 1945—1948^as „zárójeles évek”. A Márványlapba zárt nemzedék című riportversét az a fajta emlékező magatartás hívta életre, amely a múltat szüntelenül szembesíti a jelennel (az idő „...úgy pihen I e márványoszlopon, / mint fej a nyakon, J mint bennünk a kor, / a történelem.”) Eszmetörténeti szempontból figyelemre méltó kísérlete a Lovak, amely ugyancsak a háborút idézi. Gál Sándor költészetének „szlovákiai magyarság”-át a leginkább azonban az 1969-es Szabad vonulás versei alapozzák meg. A költőben megnövekszik az önvizsgálat igénye („... miféle ember áll / ennyi fájdalom mögött?!”), s ettől kezdve kérdéseire választ az időnek az a szüntelen vallatása ad, amely az egyéni lét és a történelem szociográfiai és nemzetiségtörténeti vonatkozású eseményeire kérdez rá, mélyen közösségi érvénnyel, erkölcsi elkötelezettséggel és felelősségérzettel. Az Ahonnan elindultam az ily fényben újralátott-újrafölfedezett szü- lőfödre való rátalálás verse. Életérzését a nemzetiségi történelem nehéz éveinek élményköre motiválja (Borzongások). A villám fényében nemzedékportré; a Veretlenül- ben pedig az a tragikus lelki hasadtság fogalmazódik meg, amely a későbbi (és jóval érettebb) Gál-verseknek is állandóan visszatérő témája (Osztódás, Belső terek).

Költészetének bő érzelmi áradása (Elégia, Felékesített szomorúság) a „kettévált azonosság” (Varga Imre) kutatásából táplálkozik. Lényeges gondolata Gál Sándornak, hogy a történelem hozta életforma-elmozdulások aszinkronba kerülhetnek a tudat lassúbb fejlődésével, s az ember így sajátos disszonancia-élményt él át. Meggyőzően Jeleníti meg ezt a folyamatot novellisztikája is. (Nem voltam szent, 1968; Múmia a fűben, 1970; Első osztályú magány, 1974); Korai írásai még életérzés-novellák voltak, egy eléggé elvont pszichologizálás jegyébén születtek. A későbbiek (Föld, Múmia a fűben,