Irodalmi Szemle, 1976
1976/9 - Tóth László: A vándor és a lovag
A VÁNDOR: Hárman elmulatták az egészet, négyen házat, földet, birtokot vettek rajta, s négyen fehérnép zsebébe kötötték. A LOVAG: És te? Hogy jutottál koldusbotra? A VÁNDOR: Ismered históriámat. A LOVAG: Szeretted asszonyod? A VÁNDOR: Igaz szerelemmel. A LOVAG: Megölted őt. A VÁNDOR: Ha elmondom neki, hogy a falak asszonyvért kívánnak, maga ajánlkozik az áldozatra. A LOVAG: Puszta gőgből veszejtetted el őt. A VÁNDOR: Hitt a műben. Tán jobban is, mint én hinni tudtam. A LOVAG: Benned hitt. A te erődben. Gyönge voltál, kőműves. A VÁNDOR: A falak állnak. Az ember diadalát hirdetik. A LOVAG: Az áldozóét vagy az áldozatét? A VÁNDOR: Mindkettő én vagyok. Áldozó is, áldozat is. A LOVAG: A hiúságod áldozata. A VÁNDOR: Az eredmény a fontos. A kész. A LOVAG: Ogy hallottam, nem a te gondolatod volt az asszony-áldozás. Hittél benne, mondd? A VÁNDOR: tgy történt. A falak megálltak. A LOVAG: Jól kieszelted, Kelemen! Akárcsak azzal a lilemadárral! De sikerült-e önmagadat valamelyest is megnyugtatnod? A VÁNDOR: Figyelj, lovag! Mindennek, mit cselekedtem s ahogy cselekedtem, van egy biztos fedezete. A mű, mit megalkottam, értem beszél. S értem beszél igaz-asszonyom örök-emléke is. De néked? Néked ugyan mi marad délibáb-ábrándjaidon túl? A LOVAG: A te asszonyod halott, de Dulcinea még ma is epedve vár reám. A VÁNDOR: Kemény férfiak ágyában. A LOVAG: Halgass! A VÁNDOR: Valóban sokáig várt férfi-erődre. Megkérték a kezét hetvenen, de ő inkább zárdába vonult. Azután boszorkányság gyanújába keveredett, majd cselédlány volt egy hatalmas bérházban, később keresett utcalány. Egy idő után szövőnő lett a vidék legnagyobb textilgyárában, s kitüntette magát az utcai barikádharcokban is. Amikor kellett, önkéntes ápolónőként enyhített a háborús sebesültek gyötrelmein, amikor kellett, tanítónőként agitált. Legutóbb slágerénekesnőként látták őt, majd férjhez ment egy kereskedőhöz ... A LOVAG: Virrad ... virrad már, Kelemen ... A VÁNDOR: Virrad már, lovagom. A LOVAG: Indulok, Kelemen. A VÁNDOR: Indulj csak, lovag. Tovább én sem maradok. A LOVAG: Merre mész, Kelemen? A VÁNDOR: Én jobbra, lovagom. A LOVAG: Én meg balra. A VÁNDOR: : „Jaj, lile, jaj, lile, tünde madaram, tünde madaram, magasan, gyorsan, szépen szállj! > Sej, lile, sej, lile, tünde madaram, soha meg nem állj!”
