Irodalmi Szemle, 1976
1976/9 - Tóth László: A vándor és a lovag
A VÁNDOR: Az eresztékek pattognak, de nem engednek! A LOVAG: Lakói rég kiköltöztek már belőle a szüntelen-jajgatás miatt. Negyedfél évenként három kőművest küldenek a várba, miben az idő vasfoga kárt tett volna, kijavítani. De kevés munkájuk akadt mindedig a jámboroknak. Azt beszélik, hogy az első három megőrült a falak közt. Azóta viasszal fülükben járnak oda! A VÁNDOR: Hát nem lakják emberek, bölcs aggastyánok és termetes vitézek, életes asszonyságok és sudár leányzók, s hetivásárokat sem tartanak benne? A LOVAG: Magam kísérlek a várhoz, ha úgy kívánod. A VÁNDOR: Nem, idegen. Kettőnk útjai elváltak. Mit egymástól kaptunk, mindégyikühk a maga életét éli már. A LOVAG: Oly büszke lenni rá, mondd, mért kívánsz? A VÁNDOR: Sokat kérsz tőlem, idegen. A LOVAG: Nem mást, csak mit magam is adni tudok: a lényeget. A VÁNDOR: Könnyebbik utad keresed, lovagom? A LOVAG: A lényeg-adást nevezed tán annak? A VÁNDOR: A magad-mutogatást, lovagom. Mit vélt erényeidre hivatkozva teszel szüntelen. A LOVAG: Koldusbotod kívánod rejteni előlem, Kelemen? A VÁNDOR: Sokáig élj még, hogy rejtegetni való kedvemben találhass! Magamat mindenkor tiszta szívvel vállalom. A LOVAG: Csak meg ne vakulj tiszta szíved ragyogásától! Mást már úgy sem vakíthatsz el vele. A VÁNDOR: A mást-kémlelés téged vakít el a magadba-látástől, bús lovag! A LOVAG: Emlékszem, egyszer, élt még jó Sanchom is, bábjátékosokkal találkoztunk útunkon. Don Cristobal, az igaz és nemes szívű lovag történetével vidítottak, amint igazságot tett egy álnok adószedőn, s Kelemen kőműves példáján okítottak ... A VÁNDOR: És bolond fölbuzdulásodban koldusbotra juttattad a két szerencsétlent: kardélre hánytad bábjaikat. A LOVAG: Sokat fecsegsz, Kelemen! A VÁNDOR: Még Déva falai alatt tanyáztunk tizenegy-kőművesemmel, midőn bábjátékosaid hozzánk is eljutottak. Mondanom sem kell, jót mulattunk történeteden... A LOVAG: Tegyünk egy próbát, Kelemen! A VÁNDOR: Mi legyen az? A LOVAG: Játsszunk! A VÁNDOR: Még kedved van a játékhoz? A LOVAG: Rég elkezdtük már, te is, Kelemen! A játék hevében, íme, egymás mellé sodródtunk, s tudod te is, hogy el nem válhatunk már anélkül, hogy meg ne feleljünk egymásnak. A VÁNDOR: A játékszabályok? A LOVAG: Az igazmondás. A VÁNDOR: Kérdezz! A LOVAG: Midőn a vár fölépült, s megkaptátok bőséges jutalmatok, mint osztoztatok meg rajta? A VÁNDOR: Illőn. Egyenlő arányban. A LOVAG: Hogyan? Hisz te többet áldoztál, több illetetett volna. A VÁNDOR: így szólt az egyezség. A LOVAG: Azt beszélik, hogy az osztozkodásnál a többet is kérted. A VÁNDOR: Megindultságomban. A LOVAG: S ha megkapod, enyhülést hozott-e volna rajtad? A VÁNDOR: A kedveskedés, a részvét még nem jelent enyhülést. A LOVAG: Akkor miért kérted? A VÁNDOR: Mert kapzsik voltak, aljasak. A LOVAG: Megszolgálták az egyenlő-részt. Hajtottad, gyötrötted őket. Kegyetlen voltál hozzájuk: nem láttad félelmüket, nem láttad kimerültségüket, s az álmaikat sem láttad. Csak a várat: önmagadat. A VÁNDOR: A pénz hajtotta őket. A busás jutalom reménye. A LOVAG: Megkapták. Mire fordították aztán?
