Irodalmi Szemle, 1976
1976/9 - Tóth László: A vándor és a lovag
A LOVAG: A cirkuszigazgatóval valóban tárgyaltam. Az igazság, az erkölcs és a jójzlés nevében. Fülembe jutott, hogy egyetlen leányát az oroszlánszelídítőhöz kényszeríti asszonyul, noha a zsenge szűz az elefántidomárba szerelmes. A VÁNDOR: Nocsak, tárgyaltál? Bezzeg hajdan — minden előzetes tárgyalások nélkül — fegyverrel rontottál — a szélmalmoknak. A LOVAG: Más kor — más fegyver. A VÁNDOR: És, mondd, milyen igazsággal viseltettél hűséges, öreg szolgáddal szemben, ki kegyetlenül kemény és megalázó szolgálatodba belepusztult? A LOVAG: Sancho nevét szádra ne vedd, Kelemen! Az ő áldva áldott emlékét bemocskolni néked sem engedhetem. A VÁNDOR: Áldva áldott emlékének ápolgatása helyett jó ruhával és jó eledellel ápolhattad volna őt. Fegyverhordozó szolgád sem volt különb tárgy a te kezedben, mint rozsdás fegyvered, lovag! A LOVAG: Sanchot mindig hite tartotta mellettem. Magam fölött ítélkezzem, ha szolga- sorsban sínylődött volna nálam! A munkatársam volt. Megérdemelt jutalmunkon mindig illőn, fele részben osztoztunk. A VÁNDOR: Ezért kellett végelgyengülésben kimúlnia három évvel ezelőtt? Inkább elfogadtad volna a nagyhírű cirkusz ajánlatát, akkor még ma is élne; kedves paripád, Roslnantet újjal pótolhattad volna, ócskavasak helyett — állami pénzen — fénylő vértben járkálhatnál. Az emberek vidulását szolgálva bizony több haszonnal járna életed, mint így, közönséges útonállóként! A LOVAG: Elismerem, hogy az igazságtevés mindenképpen bonyolult dolog. Nagy pontosságot és teljes odaadást kíván, és sokszor szörnyű nélkülözésekkel jár: mondhatnám, művészet. Az igaz igazságtevők és igaz forradalmárok: valamennyien igaz művészek. Amit ők megalkotnak, bár sokszor nagy-nagy türelembe és hosszú időbe tellik, míg látszik eredménye, s talán olykor nevetség tárgya is igyekezésük, attól lendül mindig előre a világ kereke. A VÁNDOR: Mit lássak alkotásodnak? Toprongyos életed? A vicclapok példányszámainak rohamos emelkedését a te forradalmadnak? r A LOVAG: Mi az? Mi történik itt? Egy semmirekellővel szemben kell megvédelmeznem az igazam, s közben eszemet veszi? ítélni jöttem és én ítéltetem? Igazságot tenni jöttem, s velem essék igazságtevés? A VÁNDOR: Amint írva vagyon, nagy lovag: mindnyájan megméretünk egyszer, és kevésnek találtatunk. A LOVAG: Nem méltók hozzám az ilyen eszmecserék. A VÁNDOR: Pedig néked igazán tudnod kellene. Búsképű, olykor még a legszenvedélyesebb igazságtevők sem kerülhetik el, hogy velük is igazságot tegyenek. A LOVAG: Másról is beszélhetnénk, fogadós uram! A VÁNDOR: Édes-gyökeret hozzak-e? A LOVAG: Éhem elnyomtam, szomjam eloltottam. Énekeljünk. A VÁNDOR: Azt nem lehet, idegen. Tiltja a törvény. A LOVAG: Mily törvény tilthatja, jóember, hogy egy-nyelvet beszéljen ember az emberrel? A VÁNDOR: Magam tettem a törvényt, midőn mindenik ősöm, kik szerettek és kiket szerettem nagyon, megtagadott. Ha nem beszélhetek szívükhöz szólón, mi haszna, hogy idegennek így beszéljek? A LOVAG: A csordától elszakadt állatnak sincs más útja, mint visszatérni a többiekhez vagy más csordában helyét megkeresni. A VÁNDOR: Pusztuljak, ha kell. A LOVAG: Olyan sokfélét összebeszélnek az emberek, jóember, rólad is, mi messze elkerül minden igazságot; mesélj hát nékem életed folyásáról. A VÁNDOR: Mit meséljek? A mű áll, a művem, hallottál már róla bizonyosan, meséljen az helyettem! A LOVAG: Hétszer jártam eleddig falai alatt, s hétszer kellett elfordítanom fejemet. A VÁNDOR: Mit beszélsz? Sziklakövei omladoznak? Égigérő tornyai meg-megrogya- doznak? A LOVAG: Falai szilárdan állanak. Szilárdabban állókat a világon tán sehol- sem lelhetnék. De szüntelen-jajgatás hallik ki belőlük.
