Irodalmi Szemle, 1976
1976/9 - Tóth László: A vándor és a lovag
A VÁNDOR: Az árát könnyűszerrel megadhatod: egyetlen Illő búcsúszót. A LOVAG: Nálad szállók meg az éjjel, jóember. A VÁNDOR: Rendes embernek látszol: befogadlak, idegen. A LOVAG: Szépen énekeltél az imént. A yÁNDOR: Nem kellett volna meghallanod. A LOVAG: Innen a harmadik tisztáson is tisztán csendült a dal. Megvallom, az vezérelt, vonzott ide. A VÁNDOR: Magam szerzettem, hosszú vándorlásaimon. A LOVAG: Bizony, van úgy, hogy dalra nyílik az ember ajaka. Énekelj nékem is, jóember, ne zavarjon az érkezésem: folytassad csak az iménti dalt. A VÁNDOR: Nem, most nem... Még nem ... Messzi tájak illatát őrzi a ruhád ... A LOVAG: Lépéseim nem számoltam: madár sem számolja szárnycsapásait. A mögöttem maradt falvakat, városokat és éveket sem jegyeztem én: becsülettel elvégeztem, mit tenni volt hivatásom, és sietősen odébbálltam, hogy más feladataimban se késlekedjem egyetlen percet sem. Mégis minden, mit elhagytam, bár tornya sem látszik már, bennem s általam él tovább. A VÁNDOR: Egyél csak, bátran. Hangoskodó kakukkmadár és csörrögő szarka tojásával kínállak. A LOVAG: A dalod valami fura madárról szólt. A VÁNDOR: A lilemadárról. A LOVAG: Lilemadár? Szót sem hallottam még róla. A VÁNDOR: Csuda-madárról beavatatlan fülnek hallani tiltva tiltatik. Azit tartják errefelé, hogy ki a tündérek madarának tojását pontban éjfélkor kiissza, annak önbi- zodalma és sárkányverő ereje megszázszorozódik. Nagy szerencsében voltál, idegen, az imént. A tündéreknek kellett megsegíteniük abban, hogy beavassalak titkukba. A LOVAG: Sem élővel, sem holttal nem találkoztam az úton. A VÁNDOR: A tündérekre senki emberfia nem vethet pillantást. Mihelyt valamelyikük fölfedi élő arcát bárki előtt, a szerencsétlen nyomban elveszett. A tündér magával viszi őt. Nem tért vissza e szerelemből még senki sem! A LOVAG: Mutassál, jóember, egyet is a lilemadarak közül. A VÁNDOR: Az most nehéz lesz: pár perccel az éjféli kakasszó előtt hagyják el odújukat, s csak ilyenkor lehet tojásaikra is rátalálni. A LOVAG: Fészkükre tán ... A VÁNDOR: Nem tévedtem. A lilemadár egy odúban lakik a széllel. Mikor a szél hazatér, a lilemadár kirepül. A LOVAG: Mondhatom, furcsa dolgokról beszélsz. A VÁNDOR: Történnek itt még furcsább dolgok is, csak tágra nyílt szemmel járd a vidéket! A LOVAG: Bizony, jártában-keltében sok furcsasághoz hozzászokik az ember szeme, füle, szíve ... És te? E vidékről való vagy? A VÁNDOR: Ha kellő időben találkozunk, azt mondom: e vidékről, idegen. A LOVAG: Fölnevelő táját az ember sírig szerető szüléjeként tiszteli. A VÁNDOR: Akkor is, ha kiderül, hogy kegyetlen mostohája volt csupán? Mit számítanak a babusgató, édes szavak, ha végül koldusbotot kényszerít kezedbe? A LOVAG: A gyermek is véthet szülője ellen . . . A VÁNDOR: Hát vétkezés az, ha a gyermek önmaga lábán megáll, s felelősséggel éli, még ha szülője ellenében is, életét. Vétkezés ez vagy elrendeltetés? A LOVAG: Mérhetetlen fájdalmat és keserűséget hallok szólani belőled, jóember. A VÁNDOR: Megbocsájts, ha olykor elbúsűlok, s megbocsájts, ha ezerszer parányibb dolgoktól megvidulok! A LOVAG: Az ember mindig igaz szándékai és tettei, s nem pedig oktalan hangulatai által méretik meg. A VÁNDOR: Kit tisztelhetek benned, idegen? A LOVAG: Szólítsál csak lovagnak. A VÁNDOR: A búsképűnek, idegen? A LOVAG- Jón öreg Sanchom, ha hallanád! Látod, életünk nem volt hiábavaló: hol a nevem él, ott él még az igazság is! . .. Annak, jóember.
