Irodalmi Szemle, 1976
1976/9 - Bereck József: Öregem, az utolsó — II.
Földbe gyökerezett a lábam. Meg mertem volna esküdni rá, hogy amikor megtaláltam a sírt, csak az öreganyám neve állott rajta. 4 — Búza, András szigetjén? — csodálkozott öregem, s hitetlenkedve ingatta fedetlen, ősz fejét. A présház körüli szilvafák árnyékában kis lábasokból kanalaztuk Mara párolgó, csípős bográcsgulyását. — Ma már nem olyan ám a határ, mint azelőtt volt, papi! — mondtam magabiztosan, nem törődve a ténnyel, hogy az egykori határt tulajdonképpen nem is ismerhettem. — Egyáltalán nem olyan. Tudod, az egész járásban kiépítették a csatornarendszert, s eltűntek a talajvizek. Ma már nem veri fel a laposokat a nád és a káka .. . Az arcára kicsapódó bizalmatlanság további kérdésekre ösztönözte. Öreges alapossággal elosztotta az egészet: egy kanál gulyás — egy kérdés: — És Úszó? — Hát a szomszói rétek? — S mi van Hantóban? Ha hevenyészett vonásokkal is, iparkodtam elfogadható képet festeni a kérdezett határrészekről. Úszóban már nyoma sincs a csodaszép jegenyésnek, és oda a dögtemető is. Néhány éve törték fel a szomszói réteket, kezdetben mohart vetettek belé, de ma már mindenütt búza terem, rengeteg búza... Ja, és Hantó! Az már tulajdonképpen nincs is. Az új agronómus csak úgy emlegeti, hogy bé dvojka. Ez magyarul azt jelenti, hogy bé kettes ... — Mi az a bé kettes? — kapta fel fejét öregem. — Hát a Hantó ... — Hát anyjuk valaga! — mondta kurtán, indulatosan, s arcát újra a párolgó étel gőzébe mártotta. Azt hittem, hogy feldobja, őszinte derűre kelti a közös — részemről természetesen meglehetősen felületes, hiányos — emlékezés, de lelkes magyarázkodásommal éppen az ellenkező hatást értem el. Egyre komoruló arccal hallgatta, hogy a szövetkezet a közelmúltban egy olyan amerikai szabadalommal készült olasz gépet vásárolt, amely szánt, fogasol, hengerel, vet, arat, egyszóval mindenre képes, amit a földeken tavasztól őszig végezni kell. Ez utóbbi persze nem volt igaz, de azt reméltem, hogy öregemnek felcsillan a szeme, érdeklődni kezd, s akkor szabadjára engedhetem a fantáziámat. .. — Ide azért az az amerikai masina sem tudna feljönni. — Mondta elgondolkozva, látszólag minden indulat nélkül, de szavaiban mérhetetlen keserűség vibrált. Tekintetével szinte ellenségeskedve méregette a meredek hegyoldalt. Az evést is abbahagyta. Láttam, hogy olyan gondolatokat ébresztettem benne, amilyeneket talán nem lett volna szabad, mert saját sorsába merülten olyan parányivá zsugorodott, mintha hirtelen visszájára fordított távcsőn keresztül néztem volna. Valami megmagyarázhatalan, furcsa félelem fogott el (csak ne vigasztalj, fiam, mondaná az öregem, ha bármit is szólnék, hiszen Boldit sem öltem meg, pedig akkor úgy éreztem, hogy meg kell tennem, folytatná, nyugodtságot erőltetve magára; miért kellett volna Boldit megölnöd, kérdezném naivan, a dolgok ismeretének hiányában; mert annak a szerencsétlennek mindenben benne kellett lennie, indulatoskodna öregem, már az első listát is úgy doboltatta ki a kisbíróval, hogy Görcs Lajos és társai, magyarázgatná; de téged mégsem vittek el harminckilós batyuval, ellenkeznék ösztönösen; nem, fiam, persze, hogy nem, mert még aznap éjjel elmentem hozzá és..gondolkozna el egy pillanatra öregem; és megegyeztél vele, vágnám rá gyorsan; nem, fiam, kést szorítottam a torkának, fekete tintát adtam a kezébe, és kihúzattam magamat a listáról, mondaná öregem, egykori merész tettének máig boldog tudatában; a másik listára azonban felkerültél, jegyezném meg félénken, arra, amelyik ide irányította az embereket, mondanám; igen, fiam, mert akkor már tudtam, hogy a szerencsétlen Boldit hiába ölném meg, mondaná megbékélt, beletörődött ember látszatát keltve; meg aztán, ugye, valójában nem is tudtál volna ölni, mondanám én, szavaim megerősítését sem várva; sajnos, összegezné az egészet lakonikus rövidséggel öregem),
