Irodalmi Szemle, 1976

1976/1 - FOLYÓIRATSZEMLE - — IL —: A romániai Korunk harmadik kerekasztala: a mai nyelvészet

mációkeresés, gépi fordítás, adatföldolgozás, tehát a kibernetika szempontjából, másrészt a matematika egyéb ágazataival is. A matematikai nyelvészet: a nyelv mennyiségi, általában formális mozzanatainak vizsgálata az ötvenes években születik meg. Az információelméleti nyelvészet a szöveg terjengősségét és tömörségét határozza meg matematikai úton, a generatív nyelvészet pedig az algebrai nyelvészetből kinőve odáig jut el, hogy — mint nyelvtani modell — Máté Jakabot idézve „meghatározott szabályok véges halmazából áll, amelyben a szabályok meghatározott sorrendű alkalmazásával létre lehet hozni, ’generálni’ lehet valamely nyelv összes helyes és csak helyes mondatszerkezetét. Más szavakkal: a generatív nyelvelmélet az ösztönösen elsajátított nyelvismeret, az ún. kompetencia tudatos leírására törekszik.” Ugyanakkor a generatív nyelvelmélet módszereivel tanulmányozzák az elektronikus számítógépek programozó nyelvének szerkezetét s ennek alapján különítették el a kontextustól független nyelvek grammatikáját a kontextustól függő nyelvek grammatikájától. Egyáltalán a matematikai nyelvészet lényegesen kihatott a nyelvtudomány módszertanára: lehetővé tette a nyelvi jelenségek modellálását, az indukció helyébe a dedukció lépett, s a nyelvtudomány a korábbi tapasztalati és kísérleti szakaszból analitikus és axiomatikus szakaszába lépett, így megint Máté Jakabot idézve — „az emberrel és a társadalommal foglalkozó tudományok matematikája lett”.

A természettudományok ligvisztikai kapcsolatainál maradva, a legizgalmasabb valószínűleg a molekuláris biológia új felfedezésének, az átöröklést meghatározó genetikai kódnak és a verbális kódnak — a nyelvnek — analogikus fölépítése. Ebből az a fontos fölismerés következik, hogy — Péntek Jánost idézve — „az élet megjelenése együtt járt a genetikai kód létrejöttével, az ember megjelenése pedig újabb, az előbbihez hasonló kódot eredményezett, a nyelvet, amely a kultúra átöröklését teszi lehetővé". A kulcsszó mindkét kód esetében a kommunikáció egy sajátos formája, az átöröklés, majd ehhez kapcsolódik a szintén közös célszerűségi elv. (Zárójelben jegyzem meg, később részletesebben is kitérek rá, hogy szorosan ehhez a biológiai — mélybiológiai?

— vonatkozáshoz kapcsolódik a kerekasztal szomszédságában közölt érdekes esszé, a Homo linguisticus, a nálunk is olvasott amerikai George Steiner ötletekben és koncepciókban gazdag munkája.)

A többi, fontos kapcsolatot nyelvtudomány és természettudományok között, majd a küldetéses orvosi szempontú nyelvkutatást sem taglalva, kanyarodjunk vissza a nyelvhez magához. A Sassure-i jelkoncepcióra építő szemiotika az általános jeltudomány minden hallható és látható (nyelvi, zenei, tánc, film) jel vizsgálatával foglalkozik, azon az alapon, hogy — Péntek Jánost idézve — „mindezekben a jelrendszerekben nagyon sok a funkcionális és szerkezeti analógia a nyelvvel. Ugyanakkor mindegyiknek előfeltétele a nyelv megléte, mindegyik lefordítható nyelvi közlemény- nyé”. (A kerekasztal résztvevői kifejezetten nem említik, ám itt kell megjegyeznünk, hogy ezen a ponton kapcsolódik a nyelv vizsgálatához az állatökológia, az állatok viselkedésének kutatása.) Az általános jeltudomány közelíti a modern nyelvészetet a szépirodalom vizsgálatához, ez ad — várhatóan a generatív nyelvészettel együtt — új elemzési eszközöket az irodalom elméleti kutatóinak és a kritikusoknak kezébe. (Megint zárójelbe: a már említett és még ismertetésre váró George Steiner 1972-es esszégyűjteménye, az Extraterritorial, a biológia, a logika és a nyelvalkotás egészen mélyen fekvő azonos, vagy majdnem azonos törvényei felé jelzi az irodalmi nyelvvizsgálat — végső soron az irodalomkritika — keskeny, de üdvösségre vezető útját.)

Mivel az Irodalmi Szemle irodalmi folyóirat, hadd idézzük részletesen Tózsa Nagy Máriának a nyelvtudomány és az irodalomtudomány mai viszonyáról mondott összefoglaló szavait: „A nyelvtudománynak — mondja — csakugyan a szépirodalommal foglalkozó diszciplínákkal alakult ki a legbensőségesebb kapcsolata, köztük is a poétikával, a retorikával, a stilisztikával és — újabban egyre hangsúlyozottabban — az irodalomkritikával. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy tulajdonképpen a filológiának ezek az ágai töltik be az összekötő kapocs szerepét a nyelvészet és az irodalomtudomány között. Tehát mindazok a tudomány szakokt amelyeknek a művészi beszéd a közös kutatási tárgya, abban a mértékben lettek interdiszciplinárisak, amennyiben feladatuk elvégzéséhez a nyelvtudomány eredményeit és módszereit mindinkább igénybe vették. Ez természetes is, hiszen az irodalmi szöveg anyagánál, a nyelvnél fogva egyszerre igényli a jelölő oldalnak megjelelő nyelvészeti módszereket és a jelölt sajátos