Irodalmi Szemle, 1976

1976/1 - FOLYÓIRATSZEMLE - — IL —: A romániai Korunk harmadik kerekasztala: a mai nyelvészet

ságait taglaló másik önálló diszciplínának, az irodalomkritikának megjelelő szempontok alkalmazását. Különösen a stilisztika, poétika és az irodalomszemiotika helyezkedik el a nyelvészet és az irodalomkritika metszésvonalán, s nagyjából a következőképpen osztozik a szövegen: a stilisztika az irodalmi mű hatásimpulzusokat kibocsátó elemibb egységeit, az expresszív elemeket tanulmányozza, a poétika az elemi egységekből szerveződésével foglalkozik, az irodalomszemiotika pedig — mint az általános jeltudomány szerves része — azt kutatja, hogy a jel-modellként működő szépirodalmi alkotás milyen jellegzetességeinél fogva válik a művészi megismerés eszközévé, mint képesek kapcsolattípusai sajátos jelentéseket implikálni... Felvetődik a kérdés, hogy miképpen jutott a nyelvészet ekkora »becsülethez«, hiszen az irodalom kutatói hosszú időn át figyelemre sem méltatták (illetve csupán az esztétika fordult feléje...) ...A prágai strukturalistáké az érdem, hogy a nyelvtudomány érdeklődése a művészi nyelv- használat felé fordult, s hogy lassan megszülettek azok az eredmények, amelyeket már az irodalomtudomány sem hagyhatott figyelmen kívül. Közben a nyelvtudomány az egzakt tudományok irányába is lépéseket tett, számos olyan módszert vett át tőlük, amelyek segítségével az eladdig nyitott kérdésekre pontosabb mérésekkel igazolható válaszokat sikerült megfogalmaznia. Így aztán mintegy közvetítő szerepre tett szert a reáliák és az olyan tipikusan humán tudományok között, mint amilyeh az irodalomtudomány, az esztétika, a poétika és az újabban egyre inkább feléledő retorika.”

Arra a kérdésre, hogy „járt-e valamilyen haszonnal az említett diszciplínák határainak tágítása a nyelvészet felé”, Józsa Nagy Mária így felelt: „Mindenekelőtt a műelemzés gyakorlatában vezetett gyökeres átalakuláshoz. Ha szabad így fogalmaznom, itt azzal a nyereséggel járt (mind a műre, mind pedig az olvasóra nézveI, hogy megszűnt a tartalom és forma mesterséges szétválasztása: egységben érzékeljük azt, ami ontológiai státusa szerint szervesen összetartozik. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a különböző diszciplínáknak »a mű elleni helycserés támadásában« a stratégia és taktika egyaránt nyelvtudományi kötetű...” Itt esik szó a nyelvlélektanról, illetve a lélektannak mind a nyelvészetre, mind az irodalomtudományra gyakorolt sokféle hatásáról — és viszont, a nyelvészet és a lélekelemzés viszonylatában. Végül itt elemzi Szabó Zoltán egyebek között a strukturalizmusnak az etnológiára, lélektanra, művészettörténetre s persze az irodalomtudományra gyakorolt hatását. „A stilisztika jóvoltából, a stilisztika közvetítésével — mondja Szabó Zoltán — a legtöbb strukturalista nyelvészeti iskolának egészen korán kialakult a maga poétikai és irodalomtudományi ágazata is. Azóta tudjuk strukturalista szempontok szerint tagolni, szegmentálni az irodalmi mű szövegét. Azóta az irodalmi alkotást — az egészet vagy részeit, a nyelvet és a stílust — egyesek rétegelt struktúraként, mások globális struktúraként elemzik. Roman fakobson a versek nyelvi rétegeit írja le az elemzéseire jellemző mikroszkopikus vizsgálattal, majd a szinteket összekötő kapcsolatokat jellemzi. Ennél is nagyobb mértékben interdiszciplináris jellegű a globális struktúraként felfogott irodalmi mű elemzése. A vizsgálat ugyanis ez esetben lényege szerint model- lálás, ez pedig manapság szinte valamennyi tudománynak közös módszere, mint ahogy közös az is, ami ezzel jár: a feltételezés, az analógia és mindenek felett a dedukció. Tehát a globális struktúra modellként szolgál ahhoz, hogy felfedjük az irodalmi alkotás belső viszonyrendszerét, a részeket és az egészet átfogó, a struktúra lényegét, kohézióját kifejező szervező vagy rendező elvet.” Utal arra, hogy Ady „Szeretném, ha szeretnének” című versének rendező elve, a gőg és a szeretetvágy közötti ellentét, ami a vers kétféle mondattípusában is kifejeződik, majd arról a hatásról beszél, amit a generatív nyelvészet gyakorolhat az irodalomtudományra.

A kerekasztal részvevői végül a romániai magyar nyelvészet eredményeiről számoltak be részletesen, négy folyóiratoldalon. Átfogóan itt csak annyit mondunk, hogy a romániai magyar szellemi és tudományos életre általában jellemző extenzív és intenzív kiterjedés a nyelvészek munkásságát is jellemzi.

Itt csak konkrét adatok közlésére szorítkozunk. A nyelvjáráskutatás eredményei között főhelyen közlik, hogy szinte teljesen hiánytalan a minden romániai magyar településre kiterjedő tájnyelvi térképkészlet. Teiszler Pál a Nagykároly környéki, Lakó Elemér a kalotaszegi nyelvjárás magánhangzórendszerét dolgozta föl, Vámszer Márta a kalotaszegi nyelvjárás igeragozási rendszeréről, Márton Gyula a moldvai csángó