Irodalmi Szemle, 1976
1976/9 - Bereck József: Öregem, az utolsó — II.
— Fenét! — mondta, s kortyolt egyet a sima szájú kis demizsonból; szájában, mint a forró kását szokás, sokáig forgatta a bort. — Igaz, régi bor, valódi óbor, de any- nyira azért nem öreg. Akkor már régen megkocsonyásodott volna.. . Tudod, fiam, a régi sváb telepesek nagyon ravasz emberek voltak. Ezt az egész hegyoldalt ők művelték ... Bőven termett itt a bor, de tudod, fiam: sok bor — sok adó! Ezért mindig elrejtettek valamennyit az adókivetők elől... Elég hülyék voltak, gondoltam önkéntelenül, hiszen most öregem issza meg helyettük. Meg majd az apám, mert ha ezt megtudja, biztos útra kerekedik ... Nagy karéj kenyerekre fogtuk föl a nyárson piruló szalonna forró, sistergő zsírját, s közben szótlanul a tojást, sajtokat és a stifundert is elfogyasztottuk. Néha-néha jókat húztunk az adókivetők elől eldugott borból... — Igyál te is! — nyújtottam Mara felé. — Nekem nem kell — hárította el. — S te is vigyázz, mert berúgsz! — Én? Nem voltam én még részeg soha ... — Éppen azért, berúgsz, ha nem vigyázol. — Engem ne félts! — Ez a bor erős, mint a föld .. . Mert sokáig volt a föld alatt. A földre dönti azt, aki sokáig issza ... Öregem egy faággal a tűz izzó parazsát igazgatta. Egykedvűen mosolyogva hallgatta gyerekes évődésünket. Valószínűleg Marának- adott igazat, de nem törődtem vele. — No, igyál! — erősködtem. — Aztán énekelj... Azt a szerb dalt, tudod... amit a szőlő alján ... Mara elpirult. Szorosabban maga alá húzta a lábát, s szoknyájával gondosan a térdét is betakarta. Talán bugyit sem visel, villant át önkéntelenül az agyamon. Hirtelen furcsa bizsergést éreztem a gyomrom tájékán, s a gondolattal egy időben tompa melegség öntötte el a fejemet. Éreztem, hogy az arcom és a fülem is lángolni kezd. A bor, gondoltam tehetetlenül, kifog rajtam ez a rohadt dugi bor ... A tűz élénk lángjai misztikus árnyakat vetettek a présház fehér falára. — Szóval, nem akarsz énekelni... — Nem tudok énekelni. — De tudsz, hiszen hallottam ... Mara felállt, arrébb ment a tűztől, majd némi tétovázás után lekuporodott a présházhoz vezető lépcsők aljára. Arcáról közben elillant a pír. — Akkor lemegyek... — mondtam hirtelen, s magam is meglepődtem a váratlan ötlettől. Öregem egy pillanatra rám nézett, de nem szólt semmit. Arcát melegen simogatták a lángok. Nem láttam rajta a szokásos esti letörtség jeleit. Törökülésben, méltóságteljes testtartással meredt a tűzbe. Mint egy apacs törzsfőnök, gondoltam, s nyomban to- mahawkot képzeltem az öve mellé, békepipát a kezébe ... — Mindjárt este lesz, sötét... — mondta Mara. — Megnézem a házat. A tyúkokat is be kell zárni. Még elviszi őket valami... — Eichné átnéz hozzánk. Mondtam neki, hogy éjszakára valószínűleg kint maradunk. Engem azonban már nem lehetett lebeszélni. S távolról sem a ház vagy a tyúkok miatt. Felkapaszkodtam a dőlűútra, s az erőkifejtés, ami ehhez szükséges volt, a lejtős úton rögtön futásra lendítette a lábam. Amikor később egy pillanatra megálltam, a présház felől felhangzott Mara búgó, mély hangja: Jedno drugom kad nismo stvorení, Zašto da smo tako zaljubljeni? Bol je da smo u daljini, Neznajúc se preminuli... Čarna ružo vik če me boliti Nuzbrana što češ uvenuti. Lágy fodrokat vetve áradt szét a dal a hegyoldalon, s hömpölygött le a szürkeségbe boruló völgybe.
