Irodalmi Szemle, 1976
1976/9 - Bereck József: Öregem, az utolsó — II.
5 Benyúltam a harmadik léc mögé, a kulcs ott volt, de aztán meggondoltam magam, és nem mentem be az elhagyott házba. Háttal a kapufélfának támaszkodva leguggoltam Öregem háza elé, s vártam, hogy teljesen besötétedjen. — Lelkem, Görcs úr kint maradt a hegyen! — szólt rám egy arra haladó asszony, mintha nagy újságot mondott volna. — Tudom, néni, én is tudom ... — Akkor jó — mondta megkönnyebbülten, s feszesebbre húzta fejkendője szétálló csücskeit. Fatalpú papucsait csattogtatva elment, s én Tangliék kapujához lopakodtam. Egy résen telesve Tanglit és egy kockás inges, kurta mellényes, siltes sapkás embert pillantottam meg -az udvaron. A vén birsalmafa alatt ültek, faragott támlájú pádon; éppen rájuk esttt a konyha nyitott ajtaján kiszűrődő fény. Az udvar hátsóbb részein már teljesen úrrá lett a sötétség. Fülemet a réshez szorítva, ha nehezen is, de "megállapítottam, hogy németül beszélgetnek. Tangli időnként kivette szájából a kupakos cseréppipát, s feltfirt kézelőjű kezével széles mozdulatokat tett. A másikkal feje búbjára tolta a siltes sapkát és nagyokat bólintott. Esztert nem láttam az udvaron, s vékony alakja a konyhaajtóban sem tűnt fel. Ahogy ott hallgattam az érthetetlen cvancigolást, belém hasított a felismerés, hogy Eszter már két éve is meglehetősen furcsán viselkedett. Nem akarta kimutatni, de valahogy kerülte a találkozást velem. Akkori vakációm utolsó estéjén, még mielőtt Frankhoz elmentem volna, természetesen tőle is el akartam búcsúzni. Hiába füttyögtem azonban a házuk előtt, mint a sárgarigó, csak nem akarta meghallani. Bemenni nem akartam hozzájuk, mert Öregemmel, vagyis inkább az öreganyámmal haragban voltak. Nagy sokára aztán kijött az anyja, s azt mondta, hogy Eszter nincs otthon. Hogy minden este a béna nagynénjéhez jár, ellátni a magatehetetlen asszonyt. Egyébként Frank is mondta, hogy Eszter valahogy nem komplett, valami hiányzik a frizurája alól, senkivel sem barátkozik, s hogy fütyüljek rá én is. Mondtam neki, hogy különösebben nem érdekel, de miután kezet fogtunk a kapuban, s éreztem, hogy nyirkos a tenyere, útban hazafelé bekopogtam Rose mama ablakán. Régebben jártam már nála Eszterrel. Kiszólt, hogy Eszter már egy órája hazament. Nem akartam az ablakon keresztül megvitatni vele, hogy alig egy negyedórája az anyja azt mondta: nincs otthon, Rose mamát jött ellátni. Itt sincs, otthon sincs, akkor hol a francban lehet, találgattam bosszúsan, s a vágóhíd elé érve megláttam valamit... A látványt azonban csak két év elteltével — mint egy hülye bálna —, tegnapelőtt tudatosítottam. — Így van ez, Johann! — hallottam hirtelen egészen közelről Tangli kehes, vékony hangját. — Meg kell várnom, míg ez a Görcs meghal ... Annyira lekötötték figyelmemet saját gondolataim, hogy majdnem rajtakaptak a hallgatózáson. Gyorsan az egyik kút mellett álló fa mögé bújtam. Szinte hallottam, milyen hangosan zakatol hülye szívem. — Isten veled, Jóban n! — mondta ismét Tangli, de csak akkor léptem elő a fa vastag, csavarodott törzse mögül, amikor behúzta maga mögött a nyikorgó utcakaput, s társának alakja is beleveszett a rohamosan sűrűsödő sötétségbe. Azzal a szilárd elhatározással lopakodtam a vágóhídhoz, hogy Aladárt mindenképpen meglesem. Még ha a fene fenét eszik is! A vágóhídhoz érve aztán már nem voltam olyan biztos a dolgomban. Tudtam már, hogy a földről nem érem el a kicsi ablak peremét. Valamit kerítenem kell a lábam alá. Jő, de mit? Az utca teljesen néptelennek látszott, idegesített azonban a kocsma közelsége. Nem tudhattam mikor tántorog ki az utcára egy-egy mámoros ember. Majdnem feladtam már, amikor hirtelen rájöttem a megoldásra. Hát persze, minden sikerül, csak igazán akarni kell. A raktárépület melletti gyümölcsösbe kerítésajtó nyílott az utcáról. Amikor megemeltem, lejött sarkairól. Ha ezt a falhoz támasztom, elérem róla az ablakrés peremét, mérlegeltem magamban. A többi már gyerekjáték; a rácsba kapaszkodva könnyedén felhúzom magamat az ablak szintjéig. S akkor véged van, Aladár!
