Irodalmi Szemle, 1976

1976/9 - Bereck József: Öregem, az utolsó — II.

az akácfa karókat, gyújtósnak papírt és vékony rőzsét rakva alájuk. A tűznek egyébként régi helyen volt a présházat körülvevő szilvafák alatt; simára kopott nagy, lapos kövek fogták körül. Itt már a fű sem hajtott újat; az évek folyamán minden élő kiégett a földből.

öregem is körbefuttatta tekintetét a terített abroszon, majd ismét engem vett célba. A várakozás kiült gyér szempilláira, de azért láttam, hogy szája szögletében egy ránc a kihívó huncutság képletévé formálódik. Ha annyira akarja, nekem aztán igazán mindegy! gondoltam belenyugodva, s szertartásosan eldaráltam:

Édes Jézus, szépen kérünk,

Áldd meg, amit adtál nékünk ...

Bütykös kezével hevenyészett keresztet vetett magára, de közben nevetett.

Gyakorlott mozdulattal meggyújtottam a tüzet, de még mielőtt nekifogtunk volna az evésnek, Öregem a szemével intett, hogy kövessem.

— Hozd a demizsont is! — mondta határozottan.

— Mag van az alján — s meglötyögtettem.

— Öntsd ki!

— Hová?

— A földre.

Elámultam, de öregem hajthatatlan maradt.

— Öntsd ki, ha mondom!

Megtettem, s bementünk a présházba.

Az egyik oldalon hatalmas fakádak, puttonyok, kannák s a darabjaira szedett prés; falba vert szögeken szíjak, kötelek, láncdarabok és gumikötények függtek.

A másik oldal már egy kicsit otthoniasabb látványt nyújtott: a sarokban pokrócokkal letakart, szalmazsákos deszkapriccs, mellette kimustrált szárnyas szekrény, jobbról asztal, amely valamikor szemmel láthatólag előkelő bútorcsaládba tartozhatott. Amolyan íróasztalféle volt, mindkét oldalán, egészen a földig, rézfogantyús fiókokkal. Fölötte a falon egy tükrös-cilinderes petróleumlámpa függött. A szekrény mellett fogas, rajta munkaruhák és színevesztett, zsíros kalapok, a tövében papucsok és gumicsizmák. Arrébb egy falipolc, üvegekkel, edényekkel, fazekakkal, cseréptálakkal és köcsögökkel; itt a plafonon függő rúdon néhány hasáb szalonna, egy-két szál kolbász, egy köteg fokhagyma és egy fűzér piros cseresznyepaprika.

A másik sarokban munkaeszközök támasztották a falat; teli és megkezdett zsákokban mész, kékgálic és különféle műtrágyák.

öregem azonban nem sok időt hagyott a szemlélődésre. Viharlámpát gyújtott, valahonnan egy másik demizsont kerített elő, s intett, hogy válasszak egyet a falon függő lopótökök közül.

így fölszerelkedve leereszkedtünk a présházból nyíló hűvös pincébe. Már máskor is jártam lent, de újra ámulatba ejtett a kétoldalt sorakozó hordók példás rendje^

Legnagyobb csodálkozásomra Öregem nem akasztotta a viharlámpát az alacsony mennyezet nyirkos, penészes téglái közé vert kampóra, hanem egyenesen a pince végébe ment.

— Gyere, segíts! — mondta. Elraktuk az útból a korhadt és szétesett hordók darabjait, rozsdaette pántjait. Mi a francot akarhat, gondoltam magamban, borért jöttünk, vagy mi?

— Látsz valamit? — kérdezte Öregem, ravaszkásan mosolyogva.

— Mit kellene látnom?

Egy ideig várt, arcomhoz emelte a viharlámpát, aztán térdre ereszkedett, s tenyerével elhirgálta a hordódarabok helyéről a finom szemcséjű homokot. Mire rájöttem, hogy tulajdonképpen egy álcázott csapóajtóról van sző, Öregem már fel is nyitotta.

Dohos, fojtott levegő csapott az arcunkba.

— Nemrég fedeztem fel — mondta öregem, s lejjebb ereszkedtünk a hegy gyomrába.

— Ezt nézd meg! — leplezetlen volt az izgalom a hangjában, amikor lámpását a nehéz levegőjű, roskadozó üregben a szanaszét heverő hordók fölé emelte.

Fantáziámat annyira megmozgatta a látvány, hogy rögtön arra gondoltam: valami nagyon régi, talán még a török megszállás idején elhagyott és bedőlt pincében vagyunk. Ilyenek felfedezéséről már többször is olvastam, de amikor fönn, az élénk lánggal égő tűz mellett Öregemnek is elmondtam feltételezésemet, csak nevetett.