Irodalmi Szemle, 1976
1976/9 - Bereck József: Öregem, az utolsó — II.
Mintha kígyó mart volna meg, felugrottam, előcsörtettem rejtekhelyemről, s a mállott falú kápolnához rohantam. Kezemet ösztönös mozdulattal tettem a simára kopott sziklára: meleg volt. Valaki — és nem is rövid ideig — egész biztosan ült rajta. Ujjaim- mal, tenyeremmel élő test melegét éreztem a kövön. Gyorsan körbeszaladtam a rozoga kápolnát. Senki. A vastag fatörzsek közt sem fedeztem fel lopakodva elsurranó alakot. Újra megtapogattam a sziklát. Árnyékban volt, napfény nem érhette, tövét jéghideg forrásvíz áztatta, mégis kitapintható volt a melege ... Tanácstalanul s némi belső szorongással ereszkedtem le a helyre, ahol az imént még Esztert véltem látni. A környező ódon fenyők súlyos törzse meg-megroppant. Lábamnál, a kápolna mohos fala alól, a csermely tenyérnyi forrása mérte szűkén a jéghideg vizet. Elindultam, mert féltem, ha tovább folytatom a töprengést, már abban sem leszek biztos, hogy Eszter egyáltalán létezik. Pedig tisztán előttem lebegett a kép, amikor évekkel azelőtt vékony arcát kertjük kerítésének lécei közé szorította és hangtalanul is tudtomra adta, hogy ő is szívesen enne az öregem kertjében termő naspolyából, ami ugyan aszaltan élvezetes igazán, de beérőben mókásakat lehet durrogatni vele. Később, amikor átbújt a kerítés egyik szabadon hagyott léce alatt, hólyagmeggyért is többször felmásztam a bőven termő fára, mert szakadatlanul kérlelt, hogy még ötöt, még nyolcat, még kettőt, de párosat hozzak le neki... Az esetre visszaemlékezve megállapítottam, hogy teljesen normálisan, igazán földi módra értett a csábításhoz. Személyes kéréseit teljesítvén, hamarosan a pajta mögé, a fanyar illatú, dús lapulavalak közé vonultunk s a körültekintő anam- nézis után csak Mara váratlan megjelenése akadályozta meg a szabályos „kezelés” felé tartó önfeledt doktorosdit... öregem szőlejének aljában, amely alig valamivel magasabbra a kápolnánál, egészen az erdősáv széléig leereszkedett, hirtelen idegen dal hangjai ütötték meg a fülemet. Prid prozorom procvatala ruža Na granöici u prozor se pruža. Da nij’ tma uzlro bi je, l na srcu nosio je ... Al kog’ ljubim nemôž moja biti, Čarna ružo nesmjem te uzbrati. Váratlanul ért az egész, gyorsan az erdősáv szélére siettem, s a szőlőben Marát pillantottam meg. A tőkék vadhajtásait csipkedve kapaszkodott fölfelé. Ajkáról a dal bátortalanul, de szép mély hangon ömlött két szőlőkarósorfal közé, és csurgott le hozzám, az erdősáv szélére. Nocsak, még énekelni is tud? Egy vastag fatörzs mögé bújva elfüttyentettem magamat. Mara hátra se nézett; gyorsan bronzbarnára sült vállaira kapta a derekára hurkolt blúzt. Jól láttam, hogy nem viselt melltartót... 4 — Aztán imádkozni szoktál-e? — kérdezte öregem. Hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak. Igen, valamikor imádkoznom kellett. Reggel, este és evés előtt is. Fejből tudtam ezeket az alkalmi imákat, de értelmüket csak azután fogtam fel, amikor a szüleim már nem követelték meg, hogy rendszeresen elkán- táljam őket. Milyen érdekes: mire megértené és felfogná valaki az imák szövegét, többé nincs szüksége rájuk. A fűre terített abroszon megszegett kenyér, bumeráng alakú stifunder, egyformára metélt szalonnadarabok, főtt tojások és különböző sajtok vártak arra, hogy nekifogjunk a vacsorának. Mivel dolgozni nem engedtek, hiszen nem is volt a szőlőben éppen érdemleges munka, nekem se hozzá való kedvem, kikötöttem, hogy az esti tüzet én készítem elő. Nem volt különösebb gond, hiszen az évek folyamán fokozatosan kicserélt szőlőkarókból egy kocsiderékra való száradt a présház eresze alatt. Nagy műgonddal raktam gúlába
