Irodalmi Szemle, 1976
1976/9 - Bereck József: Öregem, az utolsó — II.
Jó félóra elteltével értem a forróságban gutaütötten álló hatalmas fenyők alá. Megfigyeltem azonban, hogy az erdei- és vörösfenyők csak csoportosan, foltokban tanyáztak; az erdősáv többi részét közép-európai platánok, furcsa növésű éger-, öreg bükk- és tölgyfák töltötték ki. Amikor a kápolna közelébe értem, immár a hegy derékmagasságában, az erdő sűrű, méregzöld szűrője hallani engedte, hogy a déli harangszó nyögve kapaszkodik fel a hegyre. A patak itt már csermellyé zsugorodott. Acélos színű, tiszta vize csacsogva- csobbanva sietett le a völgybe. A kápolnára már nem nagyon emlékeztem. Csak az elevenedett föl emlékezetemben, hogy omladozó falai közt, egy égszínkékre és csillagosra festett bemélyedésben, kopott ruhás Mária-szobor unatkozik. Abban az időben, amikor először láttam, inkább érdekeltek a fák közt fel-feltűnő, majd légiesen továbblibbenő őzek, a platánok kihajló, elérhetetlen ágain függő ökörszemfészkek és a csíkos hátú vaddisznócsemeték, persze ez utóbbiak kellő távolságból: tartottam magamat a kölykeit bajban érző koca veszélyességét hangoztató intelmekhez. Meggyőződésem szerint ezek — mármint az intelmek — teljesen feleslegesek voltak, mert kétszer is találkoztam egy-egy turkáló-heverésző vaddisznócsaláddal, de mihelyt szimatot kaptak, gyorsan odébbálltak; a száraz avar csak úgy porzott utánuk. Magam is furcsának találtam, de most valahogy nem mertem megközelíteni a kápolnát. Rikító vörös téglái, málladozó fala néha már elővillant a vastag fatörzsek közül, de valami azt súgta, hogy nem mehetek oda csak úgy, egyszerűen. Hirtelenjében nem tudtam, mit kell tennem; az ismert, mégis szokatlan hely s a nem várt helyzet béklyóba fogta mozdulataimat. Szobormozdulatlanná váltam a csermely partján ... A kopott ruhás Mária-szobor lábánál, egy vaskarikába tűzve, frissen tépett csokor ékeskedett. Mezei virágokból. Jól láttam: a margitvirág fejei még nem konyultak le a tikkasztó forróság óhajának engedelmeskedve, s hetykén virított az erdei peremizs és a zergevirág is. Valami belső parancsnak engedelmeskedve ereszkedtem térdre, majd kis idő elteltével négykézlábra. Mászni kezdtem, el a csermelytől. Néhány méter megtétele után annyira úrrá lett rajtam az egyébként meghatározhatatlan szándék, hogy már az avar, a száraz gallyak sem ropogtak mozdulataim nyomán. Sűrű bokrok fedeztek ugyan, miután elértem a kápolna magasságát, mégis kúszásra váltottam át. Farmerem állta a sarat, de a trikómon keresztül tisztán éreztem a tűmező szerű avar kellemetlen szúrását. Most azonban nem törődtem ezzel. Széles ívben megkerültem a kápolnát, s óvatosan kilestem az előttem levő bokor mögül: a kápolna nyirkos falának tövében, egy gömbölyűre kopott sziklán Eszter ült. A fölfedezés a földhöz lapított. Elkaptam tekintetemet a lányról, mert szentül hittem, hogy az egész csak látomás ... Hát semmit sem változott volna az évek múlásával? Ugyanaz az árnyszerű, vékony test, puhán, szinte erőtlenül ölbe hullajtott kezek? Ugyanaz a törékeny, elmosódott vonalú arc, csapószőke, könnyen lebbenő haj? Ugyanaz a légiesen könnyű, szellős, fakó nefelejcskék anyagból készült ruha? Arcomat kétségbeesetten túrtam a száraz avarba. Féltem a határozott fejmozdulattól, amely végérvényesen meggyőzött volna arról, hogy nem az érzékeim játszanak velem csalóka játékot: a simára kopott szürke sziklán valóban Eszter ül. Hiába, döntő pillanatokban mindig gyávának bizonyulok. Mint annak idején, amikor nem álltam ki a bátorságpróbát. Tízéves se lehettem, amikor szomszédunkban meghalt a bicegő Simon. Szegről-végről rokonunk volt, így végignéztük mosdatását, öltöztetését. Kis Nagy Gyula borotválta meg utoljára, s ahogy a halottal foglalatoskodott, csak úgy, félvállról megkérdezte: — Meg akartok-e szabadulni mindörökre a félelemtől? Mi egymásra néztünk, vállunkat vonogattuk, jelezve azért, hogy hajlandók lennénk rá. Erre Kis Nagy Gyula azt mondta, hogy akkor álljunk a holttest mellé, fonjuk keresztbe mellünkön a kezünket, és harapjunk a kiterített Simon lábujjába. Én csődöt mondtam, Zengő viszont megtette... és két évre rá, veszekedés közben, belevágta Bognár Laciba a tőrt. Gyorsan felkaptam a fejemet, kilestem a bokor mögül: a kápolna tövében nem ült senki.
