Irodalmi Szemle, 1976
1976/9 - Bereck József: Öregem, az utolsó — II.
5 Vacsora közben hirtelen eszembe jutott, hogy tulajdonképpen hogyan köszönt el: A viszontlátásra. Világos tehát, hogy nem vak! Elvégre egy világtalan ember mégse mondhatja azt, hogy viszontlátásra. Nevetséges! Otthagytam az asztalt, s kimentem az utcára. A falu békésen tollászkodott az este meleg csöndjében. Mint egy kotlóstyúk az ég csillagpöttyös borítója alatt. Ezúttal nem a vágóhíd felőli oldalon mentem. Mit mentem?! — osontam, lopakodtam. Pedig nem akartam, csak valami hülye gondolat ezt diktálta nekem. Mintha este nem lehetne nyugodt léptekkel, egyenes derékkal végigmenni egy sötét, ráadásul néptelen utcán. Ezt az osonásra való kényszert — persze mindig csak sötétben — már máskor is megfigyeltem magamnál. A fene tudja, mitől van ez. Szerintem inkább nappal kellene valakinek osonnia, hiszen akkor nagyobb a valószínűsége, hogy jelenlétével feltűnést kelt. Persze akkor is hülyeség... A raktár nagy sárga falának tövébe érve hevesebben kezdett dobogni a szívem. Mintha egy bizonytalan kimenetelű küzdelemre készültem volna Aladárral. Tényleg úgy festett az egész. Majdnem elröstelltem magamat... Mit is akarok tulajdonképpen ettől az Aladártól? Van-e egyáltalán jogom ahhoz, hogy ilyen mértékben beavatkozzam a magánéletébe? Én, az idegen, ugrálok, amikor az idevalósiak békén hagyják... Aztán legyőztem pillantnyi bizonytalanságomat, és határozottan megfogalmaztam magamban: meg akarom tudni, miért ég villany este egy világtalan ember szobájában. Hát nem igaz? Vagy talán ehhez is engedélyt kell kérni a hatóságtól? Mégsem tudtam meg. Olyan rohadt magasan voltak a parányi ablakrések, hogy akárhogy is ágaskodtam, még a peremüket sem értem el. Bosszankodva arra gondoltam, hogy magamnak nem állhatok cigánylétrát, amikor halk beszélgetés ütötte meg a fülemet; két emberalak bontakozott ki a templom felől a sötétből... Egy tizedmásodpercig mérlegeltem a helyzetet, a francos fenébe velük, gondoltam, aztán gyorsan felszívódtam ... Harmadik nap 1 . .. mikor egy ijesztően fekete felhő habzó szájjal elnyelte a napot, a Nagy Sárga Fal hanyatt feküdt a vágóhíd előtt, aztán minden elsötétült; eső helyett fűrészpor kezdett hullani zajtalanul . . . Nem sokáig tartott azonban a sötétség és a néma csönd. A felvillanó fény egy szem- pillantás alatt cirkusszá varázsolta a világot: ütemesen harsogott a fúvószenekar, dübörgött a porond, a rivalda reflektorainak tarka fénynyalábjai ijesztő vitustáncot jártak a Nagy Sárga Falon. Lassan emelkedő, ködszerűen puha páholyból néztem az egészet, összeszűkült szempillákkal; az arcom undorítóan nyirkos tapintású volt, csak az ujjaim hegyén éreztem enyhe bizsergést. Idegesítően lassan emelkedett velem a páholy, de éreztem: nyugodt, boldog mosoly terül szét érzéketlen arcomon, és semmi csodálkoznivalót nem találtam abban, hogy a terebélyes fenekű sváb asszonyok milyen játszi könnyedséggel libegnek a trapézon, billegtek a semmi fölött feszülő kötélen. Eszter műsorszáma is természetesnek tűnt; ha néhány percig merőn nézte valaki, egyszerűen eltűnt, elpárolgott, semmivé lett. Külön tram-ta-ta-ta-ta-taaaaa kísérte a porondra Aladárt. — Nagyérdemű közönség!!! Hölgyeim! Szerencsés embereknek vallhatják magukat, mert alkalmuk van látni engem, Kegelhoff Aladárt, a világhírű műlovart és tartalékos filozófust. Nem kérem! Nem Tegelhoff! Ke-gel-hof, ká mint ku ... igen, mint kutya! Szenvtelen arccal, fakó, de erős hangon kiabált; szemén magabiztosan villogott a sötét szemüveg, csontos, szikár alakján kifogástalanul állt a frakk. Egy fénycsóva szárny- szegetten hullt a fűrészporos porondra, amikor katonásan összecsapta lakkcsizmája
