Irodalmi Szemle, 1976
1976/9 - Bereck József: Öregem, az utolsó — II.
És ha mégis vak? Megtorpantam gondolataimban, mintha hirtelen lehúzták volna a rolót. Tényleg, mi van akkor, ha mégis világtalan? Lehet, hogy este a villanyt csak önmaga ámítására kattintja föl, hogy ez nála amolyan beidegződöitt cselekvés. Lehet, hogy a szobácskában szétömlő sárga fényt egy csöppet sem érzékeli, de a kattanás beindít nála valamit, és világoság gyűlik, mondjuk, a lelkében... Hirtelen jó ötletem támadt. Hazarohantam kerestem néhány forintnyi aprópénzt a kredenc fiókjában, fogtam a vízpadról a szódásüveget, és gyerünk vissza. Valami még lötyögött az alján, azt az udvaron heverésző macska gyanútlan képébe spricceltem; akkorát ugrott, mint egy szöcske. Nem köszöntem Aladárnak, nehogy felismerjen a hangomról! A világtalanok egyéb érzékszervei állítólag nagyon fejlettek. Ki tudja, lehet, hogy még két év után is emlékezik a hangomra. Két évvel ezel&tt még sokkal kíváncsibb voltam, unalmas óráimban sokat beszélgettem vele. Mindenesetre láttam rajta: tudja, hogy valaki megállt az asztala előtt. Lehet, hogy csak képzelődtem, de mintha szimatolt volna. Az idevalósiaknak talán már a szagát is ismeri. Külön-külön mindenkiét. Néhány másodperc eltelte után kiválasztott egyet az asztalkán sorakozó teli palackok közül, majd sután felém nyújtotta a kezét — az üres, kicserélésre való üvegért. Merőn figyeltem az arcát, de egyetlen arcizma sem rezdült. Fejét egyébként is mereven, a szemközti vágóhídra nézőn tartotta. Egy pillanat alatt észrevettem, hogy felém nyújtott kezének íve valahogy nem passzol; éppen olyan volt, mint amikor valaki a kilincs mellé nyúl. Már azon voltam, hogy lemondok tervemről, hiszen nyilvánvalóan vak, ha keze mozdulatával nem talált el. Másfél lépésről! Aztán mégsem hagytam, mert a fene tudja, miért, valahogy felingerelt méltóság- teljes testtartása, szenvtelensége, fölénye. Amikor kezébe, hosszú, vékony ujjai közé nyomtam az üres palackot, biztos voltam benne: már régen elhitette magával, hogy ő a vakságával tulajdonképpen több a többi embernél. Szótlanul adta át a teli palackot, majd nyújtotta tenyerét a pénzért; nyoma sem volt benne a koldus mozdulatának. Még szerencse, ment az megzavart volna. így azonban gyorsan zsebembe túrtam és — forint helyett csehszlovák pénzérmét dugtam a markába. Ujjai közé fogta az érmét, puhán, gyöngéden, s a kék erekkel finoman behálózott kéz fönnakadt a levegőben. összpontosított figyelemmel néztem az arcát: sötét szemüveges pillantását nem kapta le ösztönösen a kezére, mint minden vakságot színlelő tette volna. Fehér arcán egy pillanatra valami mosolyféle suhant át, aztán ismét keménnyé merevedtek mély, szabályos ráncai. — Elnézést! — szólaltam meg, s megcsörgettem zsebemben az aprópénzt. — Annyira egyformák ... Nem álltam át még az itteni pénzre ... — Nem történt semmi — mondta fakó hangon, miközben magabiztos tapintással állapította meg a kicserélt pénz valódiságát. Aztán egy kicsi pléhkazettába ejtette. — Nem ismer meg? — kérdeztem, most már őszinte érdeklődéssel. — Miért kellene megismernem? — Szóval... úgy értem, hogy a hangomat — mondtam zavarodottan. — Igaz, két éve voltam itt utoljára, de akkor elég sokat beszélgettünk. A kutakról is, amelyeket még Mohács idején ... — Maga most nyilván arra hivatkozik — vágott a szavamba —, hogy a világtalanoknak közismerten jó fonetikai emlékezőtehetségük van. Ugye? Nem válaszoltam mindjárt, mert a hangjában egy csipetnyi ingerültséget éreztem. S különben is: egy frászt apelláltam a kifinomult hallására! — Én vagyok az a gyerek ... Cseszkóból... Görcs úr unokája. Nem emlékszik? — Nem, nem, így sem emlékszem — mondta furcsa hangsúllyal. — A viszontlátásra! Eloldalogtam, de egy pillanatig sem hittem, hogy egyáltalán nem ismerte fel a hangomat, hogy nem merült föl emlékezetében a két esztendeje rólam alkotott kép. Hiszen egyszer pontosan el kellett mondanom neki, hogyan festek. Már attól féltem, hogy hosszú, vékony ujjaival megtapogat... Persze két év alatt állatian meg tud változni valaki. Biztos a hangom sem olyan már, mint akkor.
